L.Horváth Katalin @ Fidelio
2016.05.14.
Frenák Pál és társulata nemrégiben tért vissza Németországból, és miközben a Birdie című előadást játsszák itthon és külföldön, már készülnek Veszprémbe, a Tánc Fesztiváljára, ahol május 28-án új előadást mutatnak be. A Hevesi Sándor-díjas táncművész-koreográfussal ennek kapcsán beszélgettünk.
- Úgy hírlik, nagy sikert arattatok Németországban.
- Két évvel ezelőtt már jártunk Aachenben a nemzetközi Schrittmacher táncfesztiválon és a közönség akkor nagyon jól fogadta a Fiúkat. Bár az együttes járt már Németországban, én is koreografáltam például a Bielefeld Tanzteater számára, mégis meglepett minket, hogy milyen gyorsan terjedt az előadás híre és nagyszerű volt a kritikai visszhang is. A szervezők így idén arra kértek fel, hogy mi legyünk a záróprogram. Négy estén játszottuk a Birdie-t, és még nagyobb sikerünk volt, mint tavalyelőtt. A márciusi előadásokra már több hónappal korábban elkelt minden jegy és állva tapsolt a közönség. Pontosabban nem csak tapsoltak, hanem a több mint négyszáz fős hatalmas nézőtéren a lábukkal dübörögtek az emberek, mert ott az a szokás.
- Milyen helyszínen adtátok elő a Birdie-t?
- A fesztivált mindig egy rendhagyó, különleges térben tartják. Egy olyan régi gyárépületben, melyet kizárólag a fesztivál kedvéért alakítanak át technikailag tökéletesen felszerelt játszóhellyé úgy, hogy közben a tér nem veszíti el az ipari karakterét. A hatalmas, hosszú, körfolyosós csarnokban még ott vannak a hatalmas, régi emelődaruk, a vasszerkezetek. Ez a tér számomra különösen inspiráló, ezért is örülök annak, hogy a fesztivál igazgatójának felkérésére jövőre valószínűleg kifejezetten arra a közegre formálhatok egy darabot. Úgy képzelem el, hogy a belső udvar közepén lenne egy ring, amit oldalról és a körfolyosóról, fölülről is lehetne látni. A darukat is beépíteném az előadásba.
- Itthon előbb is láthatunk Frenák-előadást. Mivel készülsz a veszprémi táncfesztiválra?
- Az Egy faun délutánjából kiindulva szembeállítok egy archaikus, ősi faunelképzelést egy mai faunnal, aki például egy száguldó motoros is lehet. A figura organikus jelenléte érdekel, UN lesz a darab címe: ez egyszerre merít a faun szóból, ám még inkább az Deleuze-i értelemben vett világ, azaz univerzum kifejezésből és a francia un, azaz egy szóból, amely azt jelöli, hogy most egy, egyetlen karakter/jelenség/minőség áll a koreográfia fókuszában. És készülök egy saját szólóval is.
- A pályádon meghatározó volt, hogy a Villa Kujoyama programmal hónapokat töltöttél Japánban. Még volt szerencséd találkozni a butohtánc egyik alapító nagymesterével, az azóta elhunyt Kazuo Ohnóval is.
- Nagyon izgatott a japánok zárt nonverbális kommunikációja. A pályázatom arról szólt, hogy a japán kommunikációs rendszerben és a siketek jelbeszédében mi a közös. Kazuo akkor kilencven-valahány éves volt. Állni már alig tudott, de a nagyon lassú butoh mozgásformával még mindig gyönyörűen dolgozott a teste, és hihetetlen, titokzatos energia áradt belőle. A fizikai leépüléssel a tudás áthelyeződik máshová, és a test képes lesz az Univerzum energiáit használva mozdulni. Kazuo transzparens volt. Ott volt, ugyanakkor már máshol, távozóban az életből. Többször étkeztünk együtt, nem szólt hozzám, nem nézett rám, vagy ha rám nézett is, nem azt látta, aki a testemben vele szemben ült, hanem mögém és elém látott. Nem átnézett rajtam, hanem átláthatóvá és átjárhatóvá tett.
Tudta, hogy átmenet vagyok.
Ő volt az, aki a legerőteljesebben szembesített önmagammal. A legnagyobb tanítása az volt, amikor szótlanul ültünk, és egyszer csak elém tolta a rizsestálkáját, anélkül, hogy rám nézett volna. És anélkül, hogy akár csak egy kicsit is remegett volna a kilencven-valahány éves keze. Ezzel azt mondta: nem tehetek érted semmit, magadnak kell megtalálnod az utadat. Akkor azt éreztem, hogy most már elmehetek, megkaptam a tanítást.
- Hogyan élnek tovább benned, illetve a munkáidban a mester tanításai?
- A vele való találkozás inspirálta a Tricks & Tracksot. Megtanultam, hogy nem kell állandóan rohannom. Kialakult a szólórendszerem, az előadás végén látható fehér emberé, akiben végre megtaláltam magam. A rengeteg energiával lüktető, néha destruktív, néha konstruktív, egymásba csapódó akciók káosza oda vezetett, hogy én már elég vagyok magamban, úgy, ahogy vagyok. Ráadásul ott van a siketek jelrendszere. Kommunikálok, de konkrétan nem mondok semmit, csak inspirálok.
Megszületett a konstatív létezés lényege.
A kreativitás egy út önmagad felé is, csak nem szabad frontálisan beakadni magadba. Idáig sikerült elkerülnöm, mert mindig hagyok átjárhatóságot.
A veszprémi fesztiválra egy Kazuo ihlette szólóval készülök. A kilencvenes éveiben járt, amikor egy idős nőt interpretált. A tradicionális japán színházakban sok esetben férfiak alakították a női szerepeket, ez önmagában is érdekes, de bennem az elmúlás, az elfogadás kérdése, a nő–férfi átjárhatósága is felmerül. Egyrészt belenyúlok ebbe a kettősségbe, másrészt a butohtánc lényegébe megpróbálom bevinni a siketek és nagyothallók nyitott kommunikációs lehetőségét.
A butohtánc kiindulópontja az üresség, a semmi állapota.
Ez azt jelenti, hogy nincsenek érzéseid, gondolataid, megszűnik minden, ami te magad vagy, kiürülsz. A színpadon elengeded a saját személyiségedet, és a tested csatornáján keresztül általános, mindenki által megélt érzéseket, gondolatokat közvetítesz. Kipróbálom, mit tudok megvalósítani egy absztrakt női formarendszerben, és egy kicsit az anyám képébe is belebújok.
Kicsit a nővéremmé is válok, aki öngyilkos lett. Amikor a nővérem látta a Kazuo-szólót, azt mondta, olyan, mintha nekem koreografálta volna. Nem vagyok negatív, de próbálok közeledni a halálhoz. Nem tudom, miért érzem, hogy ezt kell tennem. Talán azért, hogy közelebb kerüljek azokhoz az emberekhez, akik nagyon fontosak nekem. Lehet, hogy ez is egy út ahhoz, hogy még inkább velük legyek. Sokan találkoznak a halállal, csak nem veszik észre. Én sokszor észreveszem. Számomra ismerős, amikor valaki még nem tudja magáról, de mi látjuk, hogy ő már úton van. A szemekben, a tekintetben, a gesztusokban ott vannak a jelei. Az a baj, hogy nem figyelünk rá eléggé.
Sosem felejtem el azt az utat, amikor az apósomat kísértem a halálba. Már nem tudott önállóan enni, táplálni próbáltam, hogy erőre kapjon.
Egy doboz málnával kezdtük, aztán fél doboz lett, aztán már csak négy szem málna, végül már csak egy.
A doboz málnától az egy szem málnáig körülbelül hat hónap telt el. Rákos volt. Ha nem foglalkozunk a halállal, nem figyelünk eléggé az életre, egymásra.