Kutszegi Csaba @ tánckritika.hu
...ősi rettenetek emlékét is felkelti a jelenet: mintha liánon lógó boszorkány hullana az égből a földön túli erőkkel szemben védtelen földi harcosra. És mindez persze (csak) egy férfi – nő kapcsolat ábrázolása (is).
Vajon az 1999-ben bemutatott Tricks & Tracks felújítása miért hat 2014-ben is frenetikusan? Emberi számítás szerint a mában már vagy kicsit avíttnak kellene lennie, vagy legalább – az utána eltelt másfél évtizedben készült koreográfiák árnyékában – a közelmúlt, napjainkban szolidnak tetsző, túlhaladott opusaként kellene szerénykednie. Ezzel szemben a Tricks & Tracks 2. vág, mint a penge, üt, mint a profi bunyós. Sokkal jobban, mint a legtöbb azóta készült előadás, melynek alkotói szóban lehengerlő hatással kecsegtetnek ugyan, de „színpadra kerülve" (azaz tettben), eredeti erős hatásban, felkavarásban, sokkolásban leginkább unos-untalan ismert, klisészerű önismétléssel operálnak – halvány eredményt produkálva.
Talán azért erősebb még ma is a múlt század utolsó évében realizált invenciócsomag, mert készültekor még mindenki jobban hitt a kortárs táncban. A kilencvenes évek végén tényleg nagy boomja volt a tánc eme korszerű stílusirányának, mely napjainkban konszolidálódni látszik. A konszolidálódásnak csak egyik jele, hogy – nyugaton és keleten egyaránt – egyre több beért szerző újítja fel több mint évtizedes sikerdarabjait, ezzel mintegy megkísérelve időt állóvá tenni a kortárs táncot. A papírforma szerint e régi előadásoknak nem szabadna erősen hatniuk a mában, még akkor sem, ha némi korszerűsítésen esnek át. Ha mégis frissnek és erősnek bizonyulnak, akkor vagy nem fejlődött semmit évtizedeken át a műfaj, és csak a felszínen mutatja magát állandóan dinamikusan változónak, vagy – éppen ellenkezőleg – elindult a klasszicizálódás útján (és ez bizony fejlődés!), aminek egyik világos következménye, hogy immár nemcsak aktuális jelene, hanem aktuális múltja is van. Ha e klasszicizálódás igaz, akkor ezzel az is jár, hogy az új kortárs tánc eszményének már ante portas kell toporognia, hogy új idők új dalaival kíméletlenül múzeumba tolja a nagy elődöket, hogy aztán néhány év múlva (egyre rövidebb periódusban tündökölve) maga is menthetetlenül elavuljon. Vagy egyszer lesz olyan új művészet, amelyik mindig annyira új marad, hogy soha nem lesz múltja, csak jelene? Szerintem az egyenlő lesz a művészet halálával, vagy legalábbis annak a műfaji ágazatának az elhunytával. Éppen ezért (tudniillik mert egyszer mindegyik legújabb jelenség elavul) egy kicsit sem nézem rossz szemmel a kortárs tánc klasszicizálódását (ugyanis ha klasszicizálódik, akkor már nyomtalanul nem avul el), sőt, örömmel fogadom az arra érdemes évtizedes darabok felújítását, mert e jelenség implicite azt bizonyítja, hogy az igazi korszerűség mégis a tudással, elmélyültséggel és szakismerettel megalapozott invenciózus érték maga, míg a divatos, ám csupán felszínes kvázi innováció szalmaláng csupán.
A Tricks & Tracks Frenák Pál életművének egyik jelentős fordulópontja, abban a pillanatban készült, amikor az alkotó – hasonlóan számos művészet számos alkotójához – rádöbbent arra, hogy személyes múltján túllépve, nem csak önmagáról kell tudósítania, hanem a széles nagyvilágról kell véleményt formálnia. A kilépés önmagamból és vele párhuzamosan a rácsodálkozás a körülvevő világra – e kétirányú inspirációból keletkeznek a művészetekben az emlékezetes mélyharapások; ilyen a Tricks & Tracks 2. is. Ettől a valódi alkotói mély alapozottságtól képes másfél évtized múltával is hiteles maradni az előadás, ha ez nem lenne meg, a fizikai látványosságok felszínesek maradnának benne, nem sütne át rajtuk a lényeget képviselő testi-lelki kockázatvállalás.
A mű születésekor Frenákot valóban mélyen megérintette „az ember a mai világban" élménye, ehhez el kellett töltenie majd' félévet Japánban, ahol különös elegyben keveredik a hiper technikai fejlettség és a tradíciók elpusztíthatatlan, makacs továbbélése. Persze ebből még nem következik feltétlenül az a sokkoló fizikai kockázatvállalás, ami ott bujkál valamennyi akcióban, és a kötélen leereszkedő lánnyal bemutatott kettősben kulminál. Félelem, indulat és tanácstalanság motiválja az agresszív viselkedést, és eme érzelmek táptalaja az a környezet, amelyben egy időben él a hirtelen megugrott technikai fejlettség realitása és a ma már szinte felidézhetetlenül egyszerű, csendes és lassú, máshogy kemény hétköznapokból szerveződő múlt, mely az alapjait vesztett, teljesen védtelen, ám mégis érthetetlenül erős tradíciókban mutatkozik meg. Ez a feszítő kettősség szinte kibírhatatlan. Ennek elviselése, feldolgozása vált ki haragot és agressziót.
Frenák Pál ráutaló öltözetben, megjelenésben (parókák, bukósisak), valamint tevékenységben (motorozás) felidézi a ma konkrét jellemzőit is, de koreográfiája, színpadképe, alkalmazott zenéje elsősorban lélekkivetülés, mely hangulatilag az emberi belsőben lejátszódó folyamatokat szimulálja; teátrálisan, olykor nyers eszközökkel (lásd: stroboszkóp), de motiváltan, megalapozottan és indokoltan.
A kiemelkedő jelenetben, a már említett köteles kettősben mai és múltbéli veszélyek érzete találkozik. Az egyik viszonyítási pont a mai kor eszelős teljesítmény-túlhajszolása, amelyben az élő testek szinte gépekként gyorsítják a tempót, és kísérlik meg legyőzni a fizika törvényeit. Másrészről meg ősi rettenetek emlékét is felkelti a jelenet: mintha liánon lógó boszorkány hullana az égből a földön túli erőkkel szemben védtelen földi harcosra. És mindez persze (csak) egy férfi – nő kapcsolat ábrázolása (is).
Frenák Pál és a „régi motoros" Jantner Emese mellett jórészt új generáció tagjai szerepelnek a felújításban, és ők is teljesen otthonosak a frenáki világban (persze egyikük számára sem ismeretlen a koreográfus). Vasas Erika és Holoda Péter a köteles kettősben káprázatos. Nem tudom, kockázatvállalásuk, tempójuk, testi-lelki odaadásuk még mennyire fokozható, de őket nézve azt gondolom: van jövője a kortárs táncnak. Még talán Magyarországon is.
Forrás: http://www.tanckritika.hu/kategoriak/kritika/597-kutszegi-csaba