Követni, mit az ősök követtek

ORIGO

2017.05.21.

Ókovács szerint az opera – 2/25. levélária

Nem tudom, mit vétettem (amúgy biztos sokszor, sokfélét), de már látom, meg kell magyarázni, miért is fontos a magyar kultúra egy alapművének centenáriuma – pláne, ha az része a világ zeneirodalmának is. A Fából faragott királyfit, Bartók Béla op. 13-as alkotása a kedvenc német internetes árudámban 21 különböző CD-felvételből rendelhető, külön a koncertszvit is, természetesen a kotta is azonnal felbukkan. Bernstein, Boulez, Markevitch, Rattle és persze, Doráti, Kocsis, a két Fischer, Kórody és Ferencsik. Nos, ezt a centenáriumot megint átaludtuk: a Fesztiválzenekar és az Opera kivételével senkinek nem tűnt fel vagy volt fontos a Fából faragott évszázada.

Kegyed azt írja, hogy is lehet megváratni a közönséget, ha csak egy óra után adtuk a Fából faragottat (azt is hogy'..). Nem tudom, azt hittem, múlt héten sikerült elmagyaráznom, de simán lehet az én készülékemben is hiba. Tehát őszintén hiszek abban, hogy Bartók, a magyarok világsztárja még akkor is felül áll mindenen, ha idehaza továbbra se tömegesen értjük. Ha reflexből mondogatjuk a nevét, rutinból koszorúzzuk, ha megszoktuk, hogy a fél ország róla van elnevezve. Ha a Vonósnégyesek ma is nagyon nehéz hallgatnivalók nekem is. Szóval mindettől függetlenül (és igen, némiképp éppen ezért is, a nem avulóan modern hangja miatt!) Bartók minden magyar szerzőnk minősége felett áll. Akkor pedig kevésszámú színpadi művét külön illene megbecsülnünk: ahogy minden százéves, úgy a Királyfi is megérdemli.

Gigantikus, a straussi Elektrát idéző zenekar kell hozzá, száz muzsikus, és annyi ötlet tobzódik benne, amennyiből mások a fél életművüket kifejlesztik. Nekünk pedig a szerző és a mű, a partitúra tiszteletén túl ott van a saját történetünk is, amely a száz év előtti ősbemutató és 8 koreográfia révén egy, azonos Bartók történetével. Nekünk ezt gondozni kötelesség, és ha azt írjuk a műsorba, hogy a Fából faragott királyfi új produkciójának előbemutatója is látható lesz, az igazat írjuk. A kétórás esten ez is történt, senkit „kár" nem ért, illetve nagyon nehezen tudom veszteségként értelmezni, hogy a nézőknek 50 percben végig kellett tekinteniük azon a bizonyos koreográfia-soron, illetve tanúi lehettek a nyolcból hármat jegyző alkotóművészről, Seregi Lászlóról elnevezett díj rövid átadásának... Az teljesen megdöbbentett, kedves Néném, hogy barátnéja a jegyár arányos megtérítését követeli, hisz világosan leírtuk, mi a program. Arról pedig az Opera nem tehet, ha Frenák Pál táncstílusáról nincs előzetes fogalma a vendégnek, habár tele volt vele a média.

Volt már ilyen eset, igaz, csak egyszer: amerikai turistanő várt meg a hétfői koncert előtt a főbejáratnál, sejtelmem sincs, honnan vette, hogy ott leszek, épp egy állami vezetőt kalauzoltam, vagy honnan tudta, egyáltalán ki vagyok. Mindenestre letámadott, hogy előző este az Íphigeneia-előadásnak korábban lett vége, márpedig az ő jegye 19 órától 21.40-ig szól a weboldalunkon található időjelzések szerint. És mivel állítása szerint negyedkor vége lett, neki visszajár valamennyi... Bevallom, lefagytam. Se vicces, se ütős válasz nem jutott eszembe. Se az, hogy „miért nem tetszett megvárni a harmadik felvonást?" (kettőben játsszuk a Gluck-operát), se az, hogy „ha Wimbledonban egy óra alatt lefut, mert 6:0, 6:0 a döntő, akkor is reklamál?" Ehelyett próbáltam szelíden arról beszélni, hogy talán a becslésünk hibás, elgépelte valaki, talán a szünet volt rövidebb vagy a karmester tempói gyorsabbak (jó, ez kevéssé valószínű, hisz Vashegyi Gyuri vitte az egész sorozatot). Nem járt vissza semmi a hölgynek, de a leckét és a militáns hozzáállást nem felejtem el – és az is pláne bőszített, hogy az amerikai és nyugat-európai árak felén-harmadán vásárolta újvilági vendégünk a jegyet.

No, de vissza a Fából faragotthoz, mert ott a lényeg. Ígértem múlt héten még néhány bölcs, eredeti sort – ezúttal Bánffy Miklóstól, az Opera ifjú intendánsától, aki azidőtájt még Magyarország egyik legnagyobb földbirtokosának is mondhatta (volna) magát, bár ezt a grófot az ilyesmi kérkedés világa messze elkerülte. Viszont reneszánsz ember ő, aki különleges antennájával érezte meg Bartókban a meg nem értett, valódi zsenit. Miután maga találta meg a darabot vezényelni hajlandó olasz karmestert, Egisto Tangót, maga fogott a díszletek és jelmezek tervezéséhez is.

„Magyarosságra, meseszerűségre és lehetőleg annak a kidomborítására törekedtem ennél a munkánál, hogy minél kevésbé valószerűnek hassanak a táncjáték alakjai. Ha szabad szándékról beszélni, az az volt, hogy ne valóságutánzás legyen A fából faragott királyfi színpada. Színes illusztrációfélére gondoltam, örülnék, ha az egész így hatna a nézőre. Szürke, szinte csak rajzolt háttér előtt mozognak és táncolnak a nagyon élénk – kék, zöld és sárga – színekbe öltöztetett alakok, hogy jobban kiemelkedjenek, és az erős színellentét révén még valószerűtlenebbek legyenek" – írja Bánffy.

De hogyan látta a kritika, amely Bartókot mintha különösen szerette volna összezúzni, hisz az mindig sokkal egyszerűbb, mint a partitúra fáradságos megfejtése, és különben is: az ütés, a nyilvános kivégzés annak mímelt, könnyű bátorsága miatt fényes fegyvere az ún. független sajtónak.

Forrás: http://www.origo.hu/kultura/20170521-okovacs-szilveszter-fabol-faragott100.html