Tegdes Péter @ Funzine
2017.10.07.
Régi álmom volt, hogy egyszer megláthassam, milyen feszített munka előzi meg a számomra olyannyira lenyűgöző Frenák Pál Társulat előadásait. A vágyam most valóra vált, bepillanthattam a HIR-O című előadásuk egyik próbájára, alig egy héttel a bemutató előtt.
A próbatermébe belépe maga Frenák Pál fogadott, sérült csuklóval. Egy profit azonban nem akadályozhat meg egy ilyen „aprócska” sérülés. A terem szélén ülve válaszolt a kérdéseimre, míg táncosai próbáltak, ám amikor egy-egy mozdulat félresiklott, azonnal felugrott, hogy korrigáljon, tanácsoljon, mutasson – sérült csukló ide vagy oda.
A HIR-O című előadásukra gyakoroltak éppen, melyet a hirosimai tragédia következményei, az emberi erőszak és az általunk okozott pusztítás ihletett.
“Arról szól, hogy a jelenlegi generáció mekkora felelősséggel fogja fel a múltat, mennyire tanult az emberiség a történelemből”
– mondja Frenák Pál.
Az ő nevével fémjelzett előadásokra koránt sem jellemző, hogy minden mozdulat előre ki lenne számolva. Itt minden a pillanat átéléséről, a belső világ megértéséről, egy üzenet átadásáról szól. Éppen ezért a Frenák Társulatban lehetetlen pusztán rutinból „lenyomni a show-t”.
„Olyan elemeket használunk, melyek destabilizálnak” – mondja a Mester a levegőből lelógó bambuszrudakra mutatva. „Ezekkel nem tudod kétszer ugyanazt a mozdulatsort végigjátszani, nem engedik, hogy rutinnal mozogj. Persze vannak stílusjegyek, melyek csak rám jellemzőek, és nagyon szomorú lennék, ha bárki összekeverné a munkámat valaki máséval” – mosolyodott el a művész.
Ebéd után érkeztem a társulathoz, amikor a táncosok már több órája edzettek reggel óta, de még messze volt a próba vége. Amikor megkérdeztem Frenáktól, neki melyik a kedvenc szakasza a felkészülésben, azt válaszolta, ő az egész folyamatot szereti, egyszerre van kívül és belül is a történeten.
„Nem arról szól, hogy mit szeretek és mit nem. Arról szól, mit akarunk megvalósítani, mi a célunk. Azoknak, akik velem akarnak dolgozni, nem jó vagy rossz táncosoknak kell lenniük.Rendelkezniük kell egy olyan látásmóddal, mentális nyitottsággal, ami lehetővé teszi, hogy átadja a darab üzenetét.”
„Nagyon nem élvezed, amit csinálsz” – kiálltja oda az egyik fiúnak, aki alig pár perce kezdte el a gyakorlást a bambuszrúddal, mely a talajra helyezett vége körül forgott körbe. „Eljátszod, hogy érdeklődsz a bambusz iránt, de nem éled meg. Van, aki ezt elhiszi, de én nem.”
Míg a fiatal táncos megpróbálja másképp felvenni a bambuszrúd rezdüléseit, Frenák tekintete továbbra is elégedetlen.
„Kilóra le akarod nyomni, érted? Ezzel ma nem küzdöttél meg, ez egyre rosszabb lesz. Ez egy ilyen nap.”
Az elbocsátó, kemény szavakra a táncos hátrahúzódott a terem túlsó végébe, törökülésbe vágta magát, és csak távolról nézte, ahogy a társai gyakorolnak.
(Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy Frenák a próbák alatt zsarnokká változik, hadd írjam le, hogy mielőtt kiléptem a próbateremből, még fél szemmel láttam, amint épp a földön ülő táncos felé hajol, és lelket önt belé.)
„Haragszik rám” – fordul ismét felém a művész. „Előadta a magánműsorát. Engem ez nem érdekel. Nyugodtan, írd csak le! Ahogy most ott ül, már érdekel. Nem gondolkozik azon, hogy ügyes-e, nem csinál semmit, csak nézi a többieket, de ebben teljesen elmerül. Itt, előttünk elkezdte mutogatni magát, mert látta, hogy, újságíró vagy, meg akart felelni. Ne nekünk játsszon! Magának. A nézőket az fogja érdekelni, hogy mit akar láttatni, milyen gondolatokat akar közvetíteni.”
Ami, valljuk be, nem könnyű feladat. Ahhoz pedig, hogy a táncos művésszé, valóságos médiummá váljon, idő kell. Valakinek 5 év, valakinek 10, valakinek 20. Nem a próba alatt készülnek az előadásra, hanem egész életükben. Frenák Pál mögött is 40 évnyi kőkemény munka és tapasztalat áll, ennek eredménye, hogy előadásaira egy szempillantás alatt kelnek el a jegyek.
„Nem én állítottam magamról, hogy művész vagyok. A környezetem definiált annak. Attól művész a művész, hogy a legminimálisabb kifejezési eszköztárral is képes lekötni a figyelmed. Képes úgy előresétálni a színpad közepére, hogy közben megfeledkezel minden másról. Belakja a teret, kivetít, átad, kommunikál valamit a számodra.”
De vajon honnan tudja a mester, hogy mitől válik valódivá, élővé egy mozdulat? Vajon mi, vagy ki befolyásolja az alkotói munkában Frenák Pált?
„Magamnak akarok megfelelni. Van egy üzenet, amit szeretnék realizálni a saját formarendszeremben. Nem lehet manipulálni a közönséget, nem lehet kalkulálni, vajon mi fog tetszeni nekik. Önmagát kell adnia a táncosnak, de nem neki kell megmondania, hogyan értelmezd a látottakat. Az már a te dolgod.”
És Frenák Pál valóban jócskán feladja a leckét: bőven van min elgondolkodnunk az előadásai után. Amit a Frenák Pál Társulat számomra prezentál, az a művészet legmélyebb, legkendőzetlenebb dimenziója, ahol a művész és a nézők együtt alkotják meg azt a művészi valóságot, mely minden ember számára mást jelent, részben annak függvényében, hogy mennyire tudjuk magunkat átadni az élménynek.
A koreográfus szavait hallgatva nemcsak a több évtizednyi munkatapasztalat eszenciáját hallom ki, hanem azt az ars poeticát, amit nagyon is közel érzek magamhoz. Az igazi művészet nem mond, csak sejtet, nem állít, csak kérdez, nem mutat, csak imitál.
És hogy mindezzel mit kezd a közönség? A Mester szavait idézve: „Az már a te dolgod.”
Forrás: https://funzine.hu/2017/10/07/kult/kulisszak-mogotti-beszelgetes-frenak-pallal/