Török Ákos @ színház.net
2009. május
Az ikrekként létezés a szoros fizikai-lelki-szellemi összetartozás és a különlét egy egészen sajátos formája, amelyre a két előadó hasonlósága mellett is érzékletes különbözősége csak nagyon távolról utalhat.
Frenák Pál legújabb koreográfiája elemelt jelszerűségével a legkülönfélébb olvasatoknak ad teret, majd egy következő pillanatban konkrét testgesztusokkal vonja vissza az iménti tág értelmezhetőséget. Az előadás izgalmasságát elsősorban ez a hermeneutikai húzd meg-ereszd meg adja. És persze a két előadó, Major László és Várnagy Kristóf impozáns és ihletett színpadi előadásmódja. A felvethető kérdések egyike pedig így hangzik: a jól ismert közhelyeken túl tud-e valamit mondani nekünk Frenák Pál az ikerlétről?
A színpadkép egyszerűsége, a színpadi elemek (színtéri jelölők) kis száma mellett rejtvényszerűen indul az előadás. A játéktér hátsó harmadában jó két méter magas paraván, rajta fekete-fehér, hullámos rajzolat – ami felhős ég, köves táj, tengerfelszín egyaránt lehet -, egy kötéllétra, melynek tetején háromszemélyes kiülőkosár leng, és egy lassan, de folyamatosan járó szélgép. Ide érkezik felváltva, görkorcsolyázva, fehérre mázolt arccal két alsóneműre meztelenített férfialak. A darabhoz írt ismertetőből utólag értesülök, hogy a csillagjegyre s vele magára az ikerlét immanenciájára történtek utalások, magam vajmi keveset értek egyelőre, de ez egyáltalán nem zavaró. A két fiú, immár korcsolyák nélkül, akrobatikus látványosságként sem utolsó mozgássorozatba kezd a paraván előtt, van, hogy szinkronban mozdulnak, van, hogy egymáshoz képest elcsúszva, de – anélkül, hogy ténylegesen figyelnének egymásra – minden mozdulatuk tekintettel van a másikra. Egyikük szőrös, másikuk szőrtelen, ami – ellenpontjaként azonos jellegű és hangulatú mozgásíveiknek – látványként már az első pillanattól fogva megkülönbözteti őket, az ikerlét olyan rétegeit jelenítve meg, mint egység és különállóság, összetartozás és autonómia vagy az androgün teljességből kiszakadó férfi- és női lét. Mindez a kezdeti – ha nem is idillikus, de mindenképpen alommeleg – állapot azon árnyékosabb rétegét idézi, amelyhez olyan biblikus történetek kapcsolódnak, mint Jákobé és Ézsaué vagy Ábelé és Káiné. Az ikrekként létezés a szoros fizikai-lelki-szellemi összetartozás és a különlét egy egészen sajátos formája, amelyre a két előadó hasonlósága mellett is érzékletes különbözősége csak nagyon távolról utalhat. Azonban ez az utalás elég lehetőséget teremt a befogadói intellektus számára, hogy gondolatai túlterjedjenek a megszokott asszociációkon.
Rejtvényszerűsége mellett is tiszta képletekkel indít tehát Frenák Pál, azzal az egyszerűséggel, amit önmagában is jó nézni, és ami az intellektus számára is kihívást tartogathat. Ezt a képletet némiképpen bonyolítja egy kisember méretű, fehér fabábbal zajló játék: mozgatója úgy vezeti végig a színen, hogy ő maga is látszik (a megszokotthoz mérten erőteljesebben), miközben saját karja egyben a báb karja is. Ez a szerves, mégsem teljes összetartozás az egész előadás legszebb gondolata. A Twins – Ikrek másik kiemelt érzéki-intellektuális pillanata, amikor Gergely Attila (zenei szerkesztő) elektromos zajokból montírozott ütemes zenei atmoszférát hoz létre: a per definitionem káoszból jön létre a legmagasabb szintű rend. Trükkössége és MC-körökben nyilvánvaló közhelyessége ellenére ezen a ponton, erre az egyszeri alkalomra ez telitalálat.
Frenák Pál munkáinak egyik sajátos karakterjegye a visszatérő motívumok alkalmazása, amitől akár egyetlen folyamatos előadásnak tekinthetők a darabjai, de a motívumok maguk is újra, előadásról előadásra értelmezhetőek. A törtfehér emberbáb a Mi-lan című darabban az előadó (Újvári Milán, majd később Várnagy Kristóf) mellett legalábbis társszereplőként jelent meg, és az írásos felvezető szerint ugyanabban az ikerstátusban, ami a Twins – Ikrek vezérgondolata is. A báb a tökéletes teljestest-maszk, színpadon tehát a tökéletes szereplő, aki semmivel nem több, nem kevesebb, mint a szerepe. Hogy Frenák új darabjában a báb helyére ember kerül, jelzés- és jelentésértékű, ahogy az is, amikor az előadásban a Mi-lan-beli faragott figura kétszer is megjelenik. Teljességről, magunk megmutatásáról, idegenségről, életről és élettelenségről ad gondolkodnivalót.
Az írásos felvezető nem része a darabnak, ellenben a cím igen. Amit az előadás negyvenöt perce alatt láthatunk, az ikerlét helyett inkább a testvérlét mozgóképei, és azok közül is leggyakrabban a jól ismert általánosságok: szeretés, vetélkedés, szinkronitás, különbözőség. Amikor már kifogyni látszik az alkotói muníció, és még a nézőbarátra méretezett háromnegyed órás játékidő is kezd soknak tűnni, elindul egy eleinte nagyon lazára hurkolt értelmezési szál. A két színpadi figura felmászik a lengőlétrán, kiül a kosárba, majd visszamászik, egyikük lezuhan. Az utolsó jelenetben aztán összeér minden: létra, szélgép, festett paraván. Egyikük teljesen meztelenül, hatalmas szárnyakkal görkorcsolyázik körbe-körbe, míg a másik a paraván előtt fekszik összegörnyedten, mozdulatlanul. Tudni most sem lehet szinte semmit sem: valamelyikük arcáról ekkorra már lekopott a festék, míg a másikuk teljesen meztelen, földön fekvő talán halott, talán csak földön ragadt. A szél a levegő princípiumához tartozik, ami éppen félúton van a föld és az ég között, a második bábos jelenetben már gólyalábalt magasságból mozgatják a kisembert. A Twins – Ikrek végső mondandója a testvér- (vagy éppen iker-) létről a szétválás emberré és madárrá (angyallá), önmagunk láthatóvá tétele, az ég közelítése és meg nem találása. Poétikus szépségű gondolatok, mint ahogy megszólalásmódja is letisztult, azonban ez a tíz perc nem képes utólagosan igazolni a pontosan szerkesztett, a jelszerű érzékiségen csak a kevéssé izgalmas általánosságok felé túllépő első harmincöt percet.
Forrás: http://szinhaz.net/2009/05/08/torok-akos-szeljegyzetek-emberekrol-es-babokrol/