“SZERINTEM MINDEN AZ ENERGIÁRÓL SZÓL” – FRENÁK PÁL 60 ÉVES

szinhaz.org

2017 MÁJUS 04. CSÜTÖRTÖK, 7:10

Frenák Pál Harangozó Gyula-díjas táncművész, koreográfus május 4-én ünnepli hatvanadik születésnapját! 

Frenák Pál pályájáról:

Elsőként a jelnyelvet sajátította el

Budapesten született egy siketnéma házaspár nyolcadik gyermekeként. Elsőként a jelnyelvet sajátította el, ami különleges fogékonyságot fejlesztett ki benne az arcjáték és a gesztusok, az emberi testtel kifejezhető tartalmak iránt. Hatévesen intézetbe került, ahol nyolc évet töltött el. Titokban itt kezdett el a tükör előtt mozdulatsorokat gyakorolni, és tízévesen amatőr gyerekszínészekkel már egy darabot is rendezett. Először filmekből ismerhette meg a művészvilágot, csak később kezdett klasszikus balettet, néptáncot és modern táncot tanulni, magyar mesterének Jeszenszki Endrét vallja.

Párizstól Kyotóig

1982-ben Párizsba költözött, ahol a klasszikus balett több kimagasló személyiségével dolgozott, Merce Cunningham és José Limón tánctechnikáját tanulta, és betekintést nyert a kortárs művészetek világába. Francia feleségének, Catherine Frenák építésznek köszönhetően megismerte a rendhagyó forma- és térhasználatot. 1998-ban elnyerte a kyotói Villa Kujoyama koreográfusi díját, s ennek köszönhetően több mint fél évet töltött Japánban, ahol személyesen találkozott a butoh tánc egyik alapító nagymesterével, Ono Kazuóval. Itteni élményei művészetére is nagy hatással voltak, a japán mozgás- és vizuális művészet, a butoh tánc több koreográfiájában megjelenik.

Egyedi stílust és táncnyelvet alakított ki

1989-ben Párizsban megalapította Compagnie Pal Frenak elnevezésű társulatát, de nem fordított hátat a magyar táncművészetnek sem. 1990 után rendszeresen hazajárt, az akkor itthon még kevéssé ismert kortárs tánccal kurzusokon ismertette meg a magyar táncosokat. Társulata ősbemutatóit Budapesten tartotta (1990 – Titkos lelkek, 1991 – Tér, 1993 – Gördeszkák, 1996 – Sainte Rita, 1998 – Vadócok).

1999-ben együttesét fiatal magyar táncosokkal kibővítve párizsi és budapesti székhellyel működő magyar-francia társulattá alakította, a csapat jelenleg a világ legkülönbözőbb részeiről származó táncosokból áll. A klasszikus és modern technikákkal egyaránt élő társulat egyedi stílust és táncnyelvet alakított ki. Egyik legfontosabb ismertetőjegye a mimika, a jelnyelv és a különféle mozdulatművészeti formák és mozgásnyelvek használata, merítve a kortárs design és divat, az építészet, a kortárs zene és cirkusz műfajából is.

Milyen a jellegzetes Frenák-stílus?

Az új összetételű társulat első kísérleti előadása a Zöld és savanyú/Out of cage volt, majd a Gördeszkák című produkciót újította fel. A jellegzetes Frenák-stílus a japán kultúra inspirálta Tricks&Tracks című előadásban bontakozott ki fényben, hangban, mozgásban, térkezelésben, meghozva a közönség és a szakma széles körű és egyöntetű elismerését. Koreográfiájával 2000-ben elnyerte a Veszprémi Táncfesztivál fődíját, a következő évben a Soros Stúdiószínházi Napok fődíját.

Főbb munkái közé tartozik a 2004-ben elkezdett, a nemek szerepét és azok viszonyrendszerét vizsgáló trilógia a Fiúk, a Csajok és az Apokalipszis-Frisson című produkciók. A Fiúk koreográfiájával 2005-ben elnyerte a Veszprémi Táncfesztivál fődíját. 2007-ben Helmut Oehring német zeneszerzővel együttműködve mutatta be az Instinct című darabot, majd 2008-ban megszületett a több ember kapcsolatrendszerét boncolgató, az emblematikus vörös kanapé köré komponált InTime című darab. 2009-ben a társulat tízéves fennállását a Seven premierjével és egy Frenákkal készült interjúkötettel (Péter Márta: Frenak) ünnepelte.

Tricks&Tracks 2

A tizenöt éves jubileumon az első nagy hazai siker második részét, a Tricks&Tracks 2-t mutatták be. 2015-ben volt a premierje a Birdie című táncelőadásnak, amely William Wharton amerikai író 1978-as Madárka (Birdy) című regényét és az abból készült filmet veszi alapul. Tavaly mutatták be a Lutte című produkciót, amely a harcművészetek elemeit ötvözi a kortárs tánc eszközeivel, valamint az emberi és az állati lét kérdéseit boncolgató UN című darabot, amely különdíjat kapott a Veszprémi Táncfesztiválon. Idén új szereposztással látható a Tricks&Tracks 2. a Trafó Kortárs Művészetek Házában, májusban pedig Bartók Béla A fából faragott királyfi koreográfiájával debütál az együttes a Magyar Állami Operaház színpadán, a darabban együtt dolgoznakk a Magyar Nemzeti Balett társulatával is.

Egyszerre művész, kutató és tanár

Frenák Pál koreográfusi munkája mellett tanított a párizsi és lille-i Siket Színházban, meghívott előadója volt a Chalons-en-Champagne-i Francia Artistaképző Főiskolának. Mozgássérült gyermekeknek táncrehabilitációs programot fejlesztett ki az Amiens-i Egyetem kórházában. Rendszeresen tart szakmai workshopokat, közönségtalálkozókon és szakmai beszélgetéseken vesz részt, nagy hangsúlyt helyezve a más művészeti ágakkal és a közönséggel fenntartott folyamatos párbeszédre.

Szakmai munkásságát 2002-ben Harangozó Gyula-díjjal, 2005-ben Philip Morris Magyar Balett-díjjal, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, 2007-ben Imre Zoltán-díjjal ismerték el. Kétszer nyert Lábán Rudolf-díjat: 2006-ban a Fiúk, 2008-ban az Instinct koreográfiájáért. 2014-ben Budapestért díjat, 2015-ben Moholy-Nagy-díjat, 2016-ban Hevesi Sándor-díjat vehetett át.

Frenák Pálról saját szavaival:

Rizses tál: Mivel mindkét szülőm siket és nagyothalló, és ezért nekem gyakorlatilag a jelnyelv az anyanyelvem, mindig rokonságot éreztem azzal, ahogyan a japánok kommunikálnak. Náluk is kiemelkedően fontosak a gesztusok, a testbeszéd. Gyakori eset, hogy az ember leül egy japán mellé, szép csöndben, az pedig órákig meg sem szólal. Ilyenkor a testbeszédét kell megérteni. Amikor azonban megszólít, ha ezt hosszú várakozással kivárjuk, abból életre szóló kapcsolat születhet. A nyugati ember szemrevételezi ugyanis a másikat, de egy japán, ha végre figyelemre méltat, ő valóban megnéz, meglát. Mindig is lebilincselt a butoh táncművészet, és volt lehetőségem a nagymesterrel, Kazuo Ohnóval találkozni. Már nagyon öreg volt, mozdulatlanul ült, elmerülve saját magában, csak ritkán mozdult. Sok órával később – ezalatt egyszer végigpásztázott a szemével, de hozzám se szólt – felém tolta a rizses tálját. Ennél erősebb gesztust tőle elképzelni sem lehetett volna: ezzel tudatta velem, hogy ne tanulni akarjak, hanem menjek és csináljam, amihez értek. Hát jöttem.

Figyelem: A kommunikáció, a figyelem felől közelítek. Az ösztön önmagában semmi sem ér, sőt romboló erővé válhat. Az önmegismerés, az ösztöneinkkel való harmónia az, ami engem érdekel és ehhez elengedhetetlen a figyelem. Sokat foglalkoztam autista gyerekekkel, és azt vettem észre, náluk is hatalmas fejlődést lehet elérni puszta figyelemmel, nyitottsággal, egyedi nyelvük elsajátításával.

Alkotó: A jelenben élek. Nem az a fajta koreográfus vagyok, aki még mindig abból próbál újra meg újra megvalósulni, amit harminc éve csinált. A munkáimban mindig arról beszélek, ami engem itt és most érdekel. Az új darabjaim nagyon erősen reflektálnak azokra az alapvető emberi összetevőkre – lelki, szellemi, fizikai, zsigeri tartalmak -, amelyek engem a hétköznapokban is foglalkoztatnak. A munkáimban tehát olyan alapkérdéseket érintek, amelyek az emberi létezés kardinális pontjait feszegetik.

Rezonancia: Az én együttesem tagjainak nem „megfelelni” kell, nem technikából dolgoznak. Minden darabomban belső utazást kell végigjárniuk, filmeket nézünk, beszélgetünk. Az InTime kapcsán a Postás mindig kétszer csenget volt az egyik kiindulási pont. Két ember totális rezonanciája, test és lélek intenzív találkozása. Jessica Lange és Jack Nicholson olyan szenvedéllyel esnek egymásnak a lisztes konyhaasztalon, hogy a két test már-már fuzionál egymással. Ezt akarom látni a táncosaimtól is. Látni, milyen az, amikor két ember teljes összhangba kerül, és robban – amikor megmutatják magukból egymásnak azt, amit senki másnak. Ahogy a számomra meghatározó francia filozófus, Gilles Deleuze is mondta: az igazi sárm ezekben az öntudatlan pillanatokban kerül a felszínre – lehull az álarc, elvész a kontroll. A táncosaimtól ezért mindig elvárom, hogy valami elementárisan személyeset vigyenek minden darabba, és mégis jussanak el az univerzalitás szintjéig.

Szenvedély: Impulzusokkal, szenvedélyekkel dolgozunk. Amiről szó van, a verbalitás számára nem hozzáférhető. Időnként előtáncolok nekik, de gyakran inkább zenei jamre emlékeztet az egész. Bent ülök, és nem csak felület vagyok, hanem tényleg figyelek: átélem, amit a másik átél, folytatom a mozdulatát, vagy ő az enyémet. Sokszor előfordul, hogy remekül megy minden, de amikor kimegyek, futnak utánam: nélkülem nem működik. Egy organikus mozgásfolyamat szerves része vagyok.

Erő: A korporalitás és a tartalom viszonya nagyon fontos: a kifejezési forma a belső tartalom kivetülése, a kettő szorosan összefügg, egymásra épül. Ahhoz, hogy valakinek ereje legyen a színpadon, hogy feszültség legyen körülötte, hogy a gyomrodban érezd, amikor fut, aztán egyszer csak megáll, ahhoz nagy belső töltet kell.

Dinamika: A darabjaim valóban dinamikusak – a zsigerekre hatnak. De bármennyire is kirobbanó a hatásuk, az előadóktól iszonyatos pontosságot követelnek. Az előadásaimban mindig olyan szcenográfiai elemeket próbálok beemelni, amelyek destabilizálják a táncosok mozgását. Ilyen a Frissonban a döntött a színpad, a Fiúkban a függesztett kötélrendszer, a Hymenben a felfújható medence, ami elasztikus, így nekiütődnek-visszapattannak a táncosok, egymás erejét használják, mint a keleti harcművészek. Egy centit sem lehet tévedni. Így nincs, nem lehet unalom, túlzott magabiztosság, rutinból megoldott koreográfiai sor, hiszen a táncosoknak mindig újra és újra kell élniük a teret, a tér adta lehetőségeket, újra és újra meg találniuk önmagukat a térben és a darab tematikai rendszerében.

Felelősség: Néha bejövök és nem is kell mondanom semmit, tudják, melyik irányba kell vinni a mozdulatokat. Vannak táncosok, akik igénylik, hogy magyarázzak, másoknak jobban esne, ha nem mutatnék semmit. Sosem szeretném a felelősségüket megkerülni – az az övék is. Nagyképűség lenne azt mondani, hogy mindent én találok ki. Rajtuk keresztül dolgozom.

Lüktető: Aki ismeri a munkáimat, tudja, hogy azokban mindig volt valami nem oda nem illően „revolúcionális” hatás. Egyrészt a darabok organikus és lüktető mozgásvilágnak köszönhetően, másrészt ezek a koreográfiák a megélt valóságon keresztül kialakult spontán – lelki, szellemi, erotikus – projekciók megvalósulásai. Ha elkezdenék olyan előadásokat készíteni, amelyek csak egy-egy aktuális problémára adnának lehetséges válaszokat, az már valószínűleg nem az én táncnyelvem lenne.

Energia: Szerintem ugyanis minden az energiáról szól, ami pedig a jelenlétből, a figyelemből, a libidóból táplálkozik.

Nem szabad: Nem szabad, hogy a táncosok ellustuljanak a napi rutinban. Sok esetben a táncos a zenét segítségnek használja, de így egy idő után elfogy a táncból az a löket, ami a színpadon pluszt ad. Ezért nálam sokszor van az, hogy tudatosan nem zenére próbáljuk az előadást, és csak az utolsó próbaidőszakban illesztjük össze a kettőt. A tavalyi Tricks & Tracks 2-nél meg is tanítottam a csapatot zene nélkül próbálni azért, hogy a ritmustól függetlenül is meg tudjuk teremteni azt az energiát, amit a színpadra be akarunk vinni.

Siker: Számomra az egész munkafolyamat sikerélmény. Nem mártírnak akarok tűnni, de úgy érzem, hogy alaposan elmerülök a produkciókban, nagyon precízen koreografálok, és személyes, hiteles, amit csinálok – éppen ezért felismerhető. Ugyanakkor van egy általános probléma: kevesebben járnak előadásokra, kevesebbet költenek kultúrára. Míg pár évvel ezelőtt öt előadást lehetett tartani egy bemutatókor, ma maximum hármat. Ez van egyébként, ha a kortárs művészetet elkezdik negligálni központilag, ami főleg a finanszírozásban nyilvánul meg, amikor ez a vonal lehetne a leginkább exportképes.

Meztelenség: Hipokrita a világ. Az emberek a neten élik az életüket, pornót töltenek le, mert nem tudják kielégíteni magukat a valóságon keresztül. Amikor aztán szembesülnek a színházban egy őszinte valósággal, nyers állapottal, akkor szalvétával takarják el a szemüket és azt mondják – jaj, ezek meztelenek. Egy felöltözött ember sokkal vulgárisabb lehet, mint egy meztelen.

Lelkület: Alkotóként mindig ott munkál a félsz, hogy nem tudunk továbblépni, nem tudunk újat mondani. Azt tapasztalom a kor előrehaladtával, hogy egyre többet kell dolgozni azért, hogy azt a kevés lényeget, azt a letisztult lelkületet elérjük és megmutassuk.

Hűség: Ha valaki hű marad önmagához és meggyőződésből alkot, az egyszerre hatalmas szabadság és közben egyfajta egyedüllét, kívülállás is.

Forrás: https://szinhaz.org/mozgasban/tanc-mozgasban/2017/05/04/frenak-pal-tancmuvesz-koreografus-60-eves/