Braun Anna @ Fidelio
2014.03.24.
Erő és erőszak, a diszharmóniában megfogalmazódó harmónia, állatiasult emberi tudat és emberiesült ösztönvilág, végtelen naturalizmus és kendőzetlen önirónia - Frenák ma is az, ami 15 éve volt: a tökéletes ellentmondás, a soha fel nem oldott provokáció, a polpularitás és a mögötte átsejlő szkepticizmus, a felfuvalkodottság és az alázat, tragédia és a humor. A darab, amiről bármi elmondható, és annak az ellenkezője is: Tricks &Tracks. KRITIKA
Aki látott valaha egy Frenák-darabot, az mindet látta - ha ez a darab a Tricks&Tracks. Vagy a második része, a most bemutatott, jubileumi Tricks&Tracks 2. Tizenöt éve ezzel a darabbal mutatkozott be a Franciaországban az akkor már tíz éve működő Frenák Pál Társulat. Új mozgásnyelv volt ez akkor - új energia a Trafó életében. Azóta megszokni nem, csak megszeretni vagy meggyűlölni lehetett ezt a stílust, ezt a kifejezésmódot, ezt a látomást. A látomást, aminek minden kis epizódja tökéletesen értelmetlen és felesleges, de egyetlen epizódja sem feledhető; ami kérlelhetetlenül rámutat a lényegre, a tökéletes értelmetlenségre és feleslegességre. Amit nagyvonalúan akár szabadságnak is nevezhetünk.
Hét táncos, három nő és négy férfi, s a darab egy pontján maga a mester tárulkozik fel testében és lelkében kivetkőzve. Küzd és kínlódik a túlnőiesített nő, a férfiba bújtatott, motorosnak álcázott nő, a lemeztelenített nő, a festett testű férfi, a zakóba rejtett férfi, a szoborrá maszkírozott férfi. Küzdenek és kínlódnak önmagukkal, egymással, a jelmezükkel, a kötéllel talajon és levegőben. Szeretkeznek, ölnek és magányosak. Felismerhetővé pedig csak akkor válnak, mikor megszabadulnak a maskarájuktól, amitől megszabadulni lehetetlenség. Hiszen az egész világ egy divatbemutató - a néző sem akar mást, csak azt látni, ami látható, az ember sem akar mást, csak arról beszélni, ami megmutatható. Frenák kritikája mindig ül - és mindig megrázó.
