Új Szó @ Szabó G. László
2020.09.06
Pár héttel a koronavírus-járvány kitörése előtt, február utolsó hetében egy New York-i kiállítóteremben lépett közönség elé Maurer Milán, a Frenák Társulat Pro Talento- és Fülöp Viktor-díjas táncosa. Szerencséje volt. Szabadon utazott oda-vissza. A bezártság ezután következett.
Frenák Pál csapatában 2015-ben, a Birdie-ben kapta első szerepét. Ezzel a produkcióval már Franciaországba és Németországba is eljutott. Pécsi tanulmányai után az augsburgi balettegyüttesnél kezdte el a pályáját. Kiemelkedő tehetségét elismerve kinti mestere, Ewa Kawaguchi Vivaldi Négy évszakának Nyár (Vihar) tételére készített számára koreográfiát. Az UN című Frenák-opusban, 2016-ban már szólót táncolt, de erős pillére a HIR-O, a Lutte, a Fából faragott királyfi és a W-all című előadásoknak is. Tavaly a Veszprémi Táncfesztiválon ő nyerte el a legjobb táncos díját. Kitől jött a New York-i felkérés?
Gerő Ambrus kereste meg Frenák Pált, hogy lesz egy kiállítás New Yorkban, egészen pontosan Brooklynban, a Pfizer Buildingben, s mivel ez volt az első kurátori munkája, színesíteni akarta egy produkcióval. Pali pedig engem ajánlott neki. Felhívott, hogy akarod? Akartam. Egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani. Ez a társulatnak is, meg nekem is jó. Gyorsan eldőlt, hogy mit ad majd elő?
Mindenképpen Palitól akartam kivinni valamit. Így döntöttünk a húsz évvel ezelőtt született MenNonNo című koreográfiája mellett. Kik voltak a kiállítók?
Amerikai és ázsiai művészek. A téma adott volt: az óceán, a víz, az újrahasznosítás. Hogy miképpen értékeli majd az ember ötven év múlva azt, hogy mit szalasztott el azáltal, hogy nem gyűjtötte szelektíven a hulladékot, nem figyelt oda a környezetvédelemre, a globális felmelegedés okozta problémákra. Rögtön, amint megtudtam, hogy ez lesz a téma, felhívtam Palit, hogy a MenNonNo lenne a legjobb választás, hiszen a jelmez, a kék ruha pontosan azt jelképezi, a vizet, az óceánt. Volt is egy hatalmas tengerkép a kiállításon The sea is an other story címmel. Mivel Pali siketnéma szülők fia, a MenNonNo-ba is belevitte a jelelést, ami most rendkívül hatásossá tette a szólót. Először magamra mutattam, utána pedig ki, a képre, amely engem is mélyen megérintett. Egy kiállítás képei, fotói és videoinstallációja között ott ült szoborrá merevedve. Ez is a projekt része volt?
Ez már az én ötletem volt. Mondták, hogy bátran menjek ki, beszélgessek az emberekkel. De nem akartam megtörni a kiállítást azzal, hogy én ott bevonulok, és jelmezben bájolgok. Inkább beültem, még mielőtt a közönséget beengedték volna. Fehérre festettem magam, és ott ültem az emberek között mozdulatlanul egy órán át. Otthon sok mindent kipróbáltam már Marina Abramović-féle bolondulásomban, de egy órát nem ültem még mozdulatlanul. Ezt is jó volt megélni. Önkontroll, fegyelem, összpontosítás kellett hozzá. Akkora szakmai alázat, hogy még magamat is megleptem vele. Örültem, hogy erre is képes vagyok. Mit takar a szóló címe, a MenNonNo?
Az én megfejtésemben azt, hogy ne tedd ezt ember, ne csináld! Ars poetica súlyú a kompozíció, amelyet Frenák Pál épp az ezredforduló esztendejében hozott létre, önmagának megalkotva. Expresszív, feszültséggel teli mű.
Nem akartam a teljes, tizenöt perces darabot vinni New Yorkba. Úgy gondoltam, nyolc-kilenc perc tökéletesen elég az alkalomhoz. Van mit mutatni abban is. Az első részben, amikor még nincs rajtam a kék szoknyadrapéria, hanem csak úszósapkában, -szemüvegben és fürdőnadrágban álltam a falnál, olyan érzések kavarogtak bennem, mintha elveszítettem volna egy hozzám nagyon közel álló embert, és egyedül maradtam egy hideg világban. Nem is embernek és nem is földi lénynek képzeltem magam, hanem sellőnek. Egy magányos, elhagyott sellőnek, aki egyedül maradt a szenvedéseivel. Egyetlen menedékhelye a víz, az óceán, amelyet a kék ruha jelképez.
A teljes szabadság szimbóluma is lehet a jelmez.
Pontosan. Előtte, a falnál a teljes bezártságot élem meg. Ki akarok törni valahonnan. A kék ruha nyit teret előttem. Az adja meg a saját világomat.
Csodás a jelmez, illúziót teremtően lenyűgöző, hogy mire képes. Nem lehetett könnyű elsajátítani azt a technikát, hogy amint elegánsan, egy mozdulattal felveszi, máris működőképes legyen, ne kelljen hosszasan igazgatnia magán.
Minden mozdulatot külön be kellett gyakorolni. Nyolc kiló a jelmez. Tizenöt perc, míg kihajtogatom, elegyengetem, és az utolsó simítást is elvégzem rajta, hogy meglegyen a szükséges formája. Aztán beállok a közepébe, és magamra öltöm. Ennek is megvan a technikája. Nehéz az anyag. Nem selyem. Elasztikus mix. Forgok benne, kis negyedekkel lépdelve. Pali ezt nagyon jól megtanította. Nem lehet összezárt lábakkal forogni, csak terpeszben. Ha hibáznék, azonnal rám csavarodna az egész, és kész, ott akkor vége is a darabnak. A kék ruhát a szóló negyedik-ötödik percében veszem fel. A koreográfia felénél. Amikor mindezt be kellett tanulnom, Pali már otthon volt, Párizsban. Rám bízta, hogy csinálom meg. A felvétel alapján betanultam, és hozzátettem a magamét. Milyen szerepet tölt be Brooklyn életében a Pfizer Building, ahol a kiállítás helyet kapott?
Egy gyógyszergyár régi épülete ez. Főiskolák vannak az épületben, kortárs képzőművészeket tanítanak. És ott, helyben a növendékek és néhány meghívott művész alkotását láthatja a közönség. Amikor megérkeztem, a képek még nem lógtak a falon. Épp akkor festették fehérre a termet. Megláttam, és rosszul voltam. Itt fogok táncolni? Egy gyógyszertárban? De a képekkel már más volt a terem hangulata. Tíz fotó, négy-öt szobor, videoinstalláció, és mindez WR-szemüvegben dekódolva. A második napon próbáltam, a harmadikon táncoltam. A zenét Fred Bigot szerezte. Pali a Tricks & Tracksban dolgozott először vele. Imádom. Nekem ez a zene. Ahogy ott ült egy órán át, kiállított tárgynak is tűnhetett.
Meg is tévesztettem a nézőket. Meg voltam világítva, oda volt írva mellém, hogy MenNonNo, Milan Maurer, Compagnie Pál Frenák. Sokan hihették azt, hogy én is valakinek az alkotása vagyok. Az idő múlásával egyáltalán nem foglalkoztam. Vártam, hogy elkezdhessem a táncot. Amikor meghallottam a zenét, az már jó érzés volt. Örültem, hogy végre megmozdulhatok. De addigra beállt az egész testem. A lábam, mindenem. Pár mozdulattal bemelegítettem, s amint felálltam, onnan már ment a tánc. Hogyan reagált a közönség?
Nagyon jól. Ilyen darabot látni mindenhol a világban kuriózum. New Yorkban szólót táncolni magyar előadónak ritkán adatik meg.
Nekem ez egy szép lépcsőfok a pályámon. Léptem egyet felfelé. Észrevettem a felvételen, hogy teljesen más lett a mozgásom. Belső szemmel még mindig ugyanolyannak látom magam, közben tudom, érzem, teljesen megváltozott a felfogásom, a mozgásvilágom. Elengedték a kezem. Önálló lettem. Nem mondta meg senki, hogy merre forduljak, csak fordultam, amerre akartam. Ez segített abban, hogy léptem egy fokot. Táncosként is, magánemberként is.
S erre jött a karantén, a bezártság, egy euforikus élmény után.
Leállított, stoptáblát tett elém az élet.
Nagyon megviselte?
Nem is az első vagy a második hét volt a legfájóbb, hanem a harmadik és a negyedik. Az első két hétben pihentem. Jól jött. Öt év hajtás után szükségem is volt rá. De amikor beléptünk a negyedik hétbe, kezdtem érezni, hogy meg vagyok fosztva attól, amit szeretek. Irtó nehezen éltem meg, de elkezdtem dolgozni otthon. Tréningezni, hasizomgyakorlatokat végezni. De ez olyan időszak volt, amit soha többé nem akarok megélni. A legrosszabbul a színpad elvesztése érintett. Nem tudtam élményt adni, megmutatkozni. Be voltam kényszerítve egy szobába. Egy kis nappaliban forgolódtam jobbra-balra. A próbatermek be voltak zárva. Sehova nem mehettem. Olyan szigorú szabályokat hoztak, hogy már nem is értettem az összefüggéseket. A vidéki társulatok előbb oldottak a helyzeten, mint a fővárosiak. Délelőtt tíztől a társulat egyik fele, tizenkettőtől a másik fele tréningezett. Meddig bírta volna türelemmel?
Financiális problémák is felmerültek. Ha még egyszer bekövetkezik a teljes lezárás, hazaköltözöm vidékre, a családomhoz. Eddig bírtam. Végesek a tartalékaim. Nem támogat senki. Az állam sem. Ez így különösen nehéz. Pokoli volt túlélni. Huszonöt évesen, New York után mégsem adhatja fel.
Csak a pesti létemet adtam volna fel, amit aztán újra fel kellett volna építeni. Az sem könnyű feladat. Most is a nulláról kell elindulnom. Ugyanúgy érzem magam, mint amikor húszévesen felköltöztem a fővárosba. Semmim nem volt. Sem a pénztárcámban, sem a hűtőszekrényemben. És most hasonló a helyzet. De már készül a következő Frenák-darab, és beválogatták egy német táncfilmbe.
Pali az én mesterem, a mentorom. Még mindig belőle építkezem. Ha azt mondja: „Milukám, ezt ne!”, akkor én azt megfogadom, még akkor is, ha éppen a szólómat kreálom. Érdekel a véleménye. Érettebb nálam. Mindig jobban látja azt, amit én gondolok. Kell a külső szem, aki odafigyel az emberre. Főleg egy alkotói folyamatban. Tíz darabot biztosan létrehoztunk már. Sokkal jobban tudom, mire gondol, mint a többiek. A Lutte a kedvencem. Amikor fent, a magasban hosszasan pörgök. Ilyet még senki nem csinált. Imádom. Az tényleg én vagyok. Erre oda kell figyelni. A táncfilmet Eveline Drummen holland táncosnő menedzseli, aki Augsburgból ismer. Örök körforgás lesz a film címe, tíz táncos a maga történetét meséli el benne. Egymást váltjuk majd a kamera előtt, és ha minden a terv szerint alakul, akkor jövőre a színpadon is. Ez a több hónapos bezártság sokakat felzaklatott. Ezt kell majd megmutatnunk magunkból, mindenkinek a maga trackjére. Annyira lírai a zeném, Sam Marzbani Bahros szerzeménye, hogy nagyon sok fájdalmat feltép bennem. Öt hónapot kaptunk a felkészülésre. Kétszázhúsz táncos közül, a világ különböző pontjáról tízet válogattak be a filmbe. A tíz legjobbat. Nagyon nagy elismerés ez számomra. Nagyobb, mint New York.
Még valami…
Ha otthon gyakorol, szívesen használja azokat a dolgokat, amelyek körbeveszik. Hol ide, hol oda csapódik. Ha nagy erővel a falnak ütközik, azt a szomszédja is hallja. Olyankor rendszerint átkopogtat hozzá, hogy megkérdezze, nem történt-e baja. Milán ilyenkor csak annyit mond: „Minden oké, csak táncolok.”
Forrás: https://ujszo.com/kultura/new-york-kuriozumot-kapott-tole