Avagy ki látott már idős táncost?
Török Ákos @ Színház.net
2017. január
Mi az, amit csak egy idősebb táncos, egy idősebb test és lélek tudhat? Mit jelent a test öregedése azoknak, akik a testükkel dolgoznak? Hogyan használja el az embert a hivatásos tánc, és mi kell ahhoz, hogy ez ne történjen meg? Miért dolgozik egy alkotó idősebb táncossal? És ha már ennyit mondogatjuk: egyáltalán létezik-e idős táncos? Táncosokkal, alkotókkal és táncos-alkotókkal beszélgettünk minderről.
Mi értelme idős táncosokról beszélni, amikor elenyésző számban jelennek meg mind a hazai, mind a külföldi színpadokon? Ha kuriózumként mutogatják őket, és nem tudhatunk túljutni a primer hoppá-élményen, akkor nyilván semmi. Első blikkre akkor sem sok, ha Ladányi Andreára gondolunk, akinél a tánc bármiféle kortól függetlenül elválaszthatatlan része az életének, vagy Frenák Pálra, aki már magát a kifejezést sem igazán érti. Ha azonban Lőrinc Katalin jut eszünkbe, aki éppen a megszokott kor után találta meg újra önmagát a színpadon és azon túl is, vagy akár Gantner Istvánra és Zarnóczai Gizellára, akik huszonöt év táncszolgálat után valami mást is kipróbáltak, illetve Krámer Györgyre, aki az önkifejezés szolgálatába tudta vonni senior kori táncos énjét, talán kezd értelmet nyerni a dolog.
Mit gondol az Y-generáció?
A hazai kortárs táncban markánsan jelen van egy itthon és külföldön rendszeresen koreografáló generáció, akik fiatalabbnál fiatalabb táncosokkal dolgoznak együtt. Vajon számukra mit jelent és mennyire tud izgalmas lenni egy idősebb táncos?
Kovács Gerzson Péter A csárdás-ápolás művészetében. Fotó: Szabó Roland
Rózsavölgyi Zsuzsa táncos, koreográfus a tapasztalatokban rejlő igazságról beszélt: „A fiatalok szépek, az öregek viszont sokkal profibb előadást tudnak nyújtani. A felhalmozott tapasztalataiknak jelentése, mélysége és igazsága van. Ha improvizálnak, úgy szoktam fogalmazni, hogy ’nem mozogják túl’. Vagyis ’a kevesebb több’ bölcsességét használják.” Fülöp László Lábán-díjas koreográfus, táncos szintén a tapasztalatokra utal: „Az élet beleíródik a testbe is. Az idő előrehaladtával sokkal több és mélyebb réteg jelenik meg az adott emberből.” Mint elmondta, nézőként és alkotóként egyaránt izgalmas számára az öregedés: amellett, hogy hogyan nézünk szembe az idő múlásával és végességével, az is megérinti, amikor egy táncelőadás során ellentmondásba kerül a mentális és az érzelmi életkor: „ebben a törékenységben és kiszolgáltatottságban van valami egyszerre gyönyörű és szomorú”. A kor – teszi hozzá – azonban önmagában nem garancia semmire. Kellő nyitottság esetén mindketten szívesen dolgoznának idősebb táncosokkal. Rózsavölgyi Zsuzsa azt is elárulta, hogy már konkrét elképzelés is van a fejében: „Egy őszinte, mély és személyes történetet számomra egy idős táncos tudna leghitelesebben megtestesíteni.”
Tánc nyugdíj után/helyett
Mint a beszélgetésekből kiderült, alkat és odaadás kérdése, mennyi idő alatt használódik el egy táncos teste. A megkérdezett idősebb táncművészek majd mindegyike azt mondta, hogy voltaképpen nincs oka panaszra, hiszen már önmagában a színpadon léte is jelzi, hogy jól működik a teste. Félmondatokból azonban az is kiderült, hogy legtöbbjüknek itt is fáj, ott is fáj, deformitásokról beszéltek, de olyan is akad, akinek húsz éve egyetlen szálon függ a térdízülete.
Ahogy Krámer György koreográfus, táncos a hivatásos tánc fizikai megterhelése kapcsán fogalmazott: „A balettszínpadon eltöltött évek, a spicc-cipőben nyomorgatott lábfej, a kitekert csípőízület, a sérülékeny ínak, a kötelező filigrán alkat miatti évtizedes koplalás nem múlik el nyomtalanul, erősen behatárolja, meddig lehet ezt művelni.” Amihez azt is hozzáfűzte, hogy ebben nincsen különbség a balett, a néptánc, a kortárs tánc vagy a fizikai színház között.
Kovács Gerzson Péter koreográfus, táncos a brit besorolási rendszert említette ezzel kapcsolatban, amely szerint a hivatásos táncos nehéz fizikai munkát végez, vagyis a fizikai megterhelést illetően egy kategóriába tartozik a bányásszal, a kőművessel vagy a hivatásos sportolóval. A tánc mint „ügyességi sport” véleménye szerint a szertornához áll a legközelebb: hasonló korban kezdődik a képzése, és a szertornász, illetve táncos a legjobb formáját is hasonló életkorban éri el. „A táncost már igen fiatalon munkára fogja az ipar, mert ezen optimális életszakaszban kívánja hasznosítani – ami igen rövid.”
Kovács Gerzson Péter egy nemzetközi kutatásokra hivatkozó dolgozatra is utal, amely szerint a hivatásos táncosok előzetesen majdnem tíz évvel hosszabbra tervezik az előadói karrierjüket, mint amennyi az valójában lesz: az általuk elvárt 42,8 éves kor helyett átlagosan 33,8 éves korukban kényszerülnek váltásra. Ami azt jelenti, hogy „a választott pályájuk több mint 30 évvel hamarabb ér véget, mint az átlagos nyugdíjba vonulás időszaka”.1
Hogy milyen lehetősége van egy huszonöt évet „ledolgozó”, negyven-ötven év feletti táncosnak, azt Krámer György fogalmazta meg a leginkább sallangmentesen: „Ugyan már! Nincs perspektíva.”
Mitől idős egy táncos?
A test elhasználódása azonban csak az egyik ok, ami miatt egy idő után a „színpad leveti a hátáról” a táncost. Noha a klasszikus balettrepertoár negyven alatt folyamatosan ad szereplehetőséget a különböző életkorú táncosoknak, Krámer György a „romantikus és a neoklasszikus balettek esztétikájának” is fontos szerepet tulajdonít a lehetőségek bezáródásához: „A szerepkörökhöz kötelezően hozzátapadt koreográfiai megoldások és a nézői elvárások szorítják korosztályi korlátok közé a táncost, nem a képességei. Nem azért nem lehet öreg egy romantikus hős vagy hősnő, mert egy idős táncos ne tudna táncolni, hanem azért, mert akkor nem működik a táncdráma.”
Kovács Gerzson Péter a nézői és társadalmi elvárásokról sokkal nyersebben fogalmaz. „Lebutított mintákról”, „idealizált sztereotípiákról”, a „tabloid sajtóról”, a „tévésorozatok által felkínált szerepekről” beszél. Úgy látja, hogy jelenleg a társadalmi presztízs egyedüli forrása a pénzben és hatalomban mért siker: „Ebbe a világba nem fér bele semmi, ami nem tökéletes, nem akar szembesülni, meg sem látja a plasztik szépségtől eltérő minőséget…”
Krámer György arról is beszélt, hogy a klasszikus balettel szemben mind a néptánc, mind a kortárs tánc esztétikája sokkal tágabb teret enged a korosabb előadóknak: „A kortárs táncszínház színpadán olyan test is lehet szép, ami egy klasszikus balettdrámában soha. Meggyőződésem, hogy nem azért láthatunk a kortárs előadásokban idősebb táncművészeket, mert a kortárs tánc könnyebb lenne, mint az összes többi, hanem azért, mert ezek az alkotások másképp tekintenek az emberre, mint a tradicionális művek.”
Akiknek nem jár le az ideje – Táncos miniportrék
Akik harminc-egynéhány éves korban abbahagyják a táncot, jobb esetben tanítani kezdenek vagy koreografálnak. Még elég jó esetnek számít az is, amiről Krámer György beszélt: „A kőszínházakban dolgozó táncosok kis részét felszívják a színházi háttérszakmák, ügyelőként, asszisztensként, öltöztetőként húzzák tovább az öregségi nyugdíjig.” De ezeknél sokkal rosszabb esetekről is hallani. És persze elvétve vannak, akik nem hagyták abba.
Ladányi Andrea (55) táncos-koreográfus több évtizedes balettmúlttal rendelkezik, és mióta azt maga mögött hagyta, azóta is folyamatosan dolgozik. Tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol a fizikai színházi képzés egyik alapítója volt. Jelenleg Spanyolországban él, de rendszeresen koreografál és táncol a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Ladányi a táncon túl a színházi nézők számára is ismert lehet – Az öreg hölgy látogatásában (rendező: Zsótér Sándor) emlékezetes alakítással írta be magát a prózai színház nagykönyvébe, amelyért 2008-ban elnyerte a Színikritikusok Díját a legjobb női főszereplő kategóriájában.
Ladányi hároméves kora óta folyamatosan gyakorolja a táncot. Elmondta, hogy a korának soha nem volt külön jelentése sem az életében, sem a táncban. A tánc az élete szerves része: „Az életem az életem – és a tánc az életem. Nyolcvanévesen is táncos leszek, és fel fogok menni a színpadra.” A mozgásos képességek változásával kapcsolatban arról is beszélt, hogy a személyes alkati adottságok és tehetségek nem mérhetőek mással, és mindig azon volt, hogy amit ő tud, az egyedül vele legyen azonosítható. „Lehet más jobb nálunk több dologban is, de ha valaki egyedi, és sok munkával teszi magát azzá, akkor bármiféle összehasonlítás értelmetlenné válik.”
Az öreg hölgy látogatása nemcsak azért volt számára különleges, mert táncos létére jelentős prózai szerepben kellett helytállnia, de ráadásul a próbafolyamat utolsó három hetében csatlakozott a produkcióhoz. „Abszolút felizgat, ha valaki szeret engem” – mondta Zsótér Sándor felkérése kapcsán, és azt is elmesélte, hogy háromnapos határidőt kért a válaszadásra, de ezt az időt nem gondolkodással töltötte, hanem napi tizenkét órát dolgozott Zsótérral. Mint utalt rá, az, hogy a rendező alkalmasnak látja, önmagában nem lett volna elég, magának kellett ezt tudnia.
Szeret külföldön lenni, érdeklik az emberek, a kulturális szokások. Más ízlést, más világot, és ami a táncot illeti, más tempót tanul. „Markó Ivánnál én voltam a szuperdinamikus táncosnő, kimentem Finnországba, és én lettem a megtestesült angyal, a lírai táncos.” Jelenleg is több tervet forgat a fejében, az egyik egy nagyszabású est, amelyre mindazok mellé, akikkel életében táncolt, azokat is meghívná, akikkel mindig is szeretett volna együtt dolgozni, de eddig még nem sikerült.
Lőrinc Katalin (59) harminckét éves koráig balett-táncosként dolgozott, amit részben a terhessége miatt hagyott abba, másrészt azért, mert „már nem kívánt társulatban létezni”. Mint elmondta, ez az egyik oka, hogy még ennyi idősen is színpadon tud lenni, mivel így még azelőtt kiszállt a belettből, hogy a teste teljesen „lestrapálódott” volna. Húsz éve fel van készülve, hogy a térde bármikor elszállhat, ezért is tanult újságírást és kezdett el tanítani, valamint teoretikus kutatómunkát végezni. Elmondása szerint ahhoz, amit idősebb korában a színpadon csinál, az organikus és kortalan keleti mozgás áll a legközelebb, ahol „nem fokokat, nem mennyiségeket kell elérni”, és ahol a táncos „a saját testből építkezik”.
Bodor Johanna Emberkiállítás (1995) című előadásában tért vissza, és Horváth Csaba kifejezetten az öregedésről szóló Alkonyodójában (2000) is feltűnt, ám, mint mondta, ezekben inkább színpadi jelenlétre volt szükség. Első igazi senior táncos kihívása szintén Horváth Csaba egy koreográfiájához kötődik, amely szerinte a rendező-koreográfus „legtáncosabb darabja”: Bajári Leventével és Ladányi Andreával szerepelt az & Echó című munkában. Volt benne félsz, ismerte be, de az olyasmi mindig is izgatta, amiben ott van a rizikó, hogy egyáltalán meg tudja-e csinálni. Az utóbbi időben Gergye Krisztiánnal dolgozik szinte folyamatosan, első közös munkájuk az Adaptáció Trikolor volt.
Ugyanebből a kihívásokat kereső indíttatásból próbálta ki az improvizációt is, miután látta a Villany Leó Improvizációs Táncszínház egyik estjét. Azóta a legtöbb előadásában él ezzel a formával, mint mondja, ebben érzi otthonosan magát, ahol „előtte kell összecuppantani az energiákat, amikor pedig már benne van az ember, ellazulni és tiszta lappal elindítani a mozgást”. A színpad fontossága kapcsán elmondta: előadóként bizonyosan van benne valamennyi exhibicionizmus, de a lényeg számára nem az, hogy nézik, hanem a létezés, az, hogy ezekben a próbatételekben is saját maga tudjon lenni. Mert, mint vallja, „mindig színpadon vagyunk”. Az öregedéssel kapcsolatban elfogadó, annak örül, amit meg tud csinálni, és nem azon bánkódik, amit nem. Mint mondja, nincs külön viszonya a testéhez, így a teste idősödéséhez sem: saját magához van viszonya – ha a testével baja van, akkor magával van baja.
Zarnóczai Gizella (62) már hivatásos balett-táncosként is szerepelt Zsótér Sándor prózai rendezéseiben, majd miután a Szegedi Kortárs Balettől 44 évesen nyugdíjba ment, Budapestre költözött. Elmondása szerint rosszul élte meg akkor, hogy „nincs rá szükség, mert öreg”. Onnan kezdve egészen tavalyig folyamatosan dolgozott prózai szerepekben és táncos darabokban egyaránt – legutóbbi Horváth Csaba Irtás című rendezésében lehetett látni. Zsótér Sándor és Horváth Csaba munkáin kívül pályája során többek között Gergye Krisztián, Bozsik Yvette és Frenák Pál koreográfiáiban szerepelt.
Jelenleg főállású nagymamaként jól érzi magát, mint mondja, abszolút nem hiányzik neki a színpad. Azt is elmesélte, hogy mára mások lettek az életcéljai: szeretne dédunokát, és szeretné a mindig soron következő tavaszt megérni. Azért azt is hozzátette, hogy ha olyan rendező vagy koreográfus keresné meg, akiben megbízik, és akivel „ha nem is volt jó, amit csináltak, akkor is jó volt dolgozni, aki hitt benne”, szívesen vállalna új munkát. Ehhez, mint mondta, „olyan nagy kaliberű alkotó kell, akit érdekel, hogy az öregek is tudnak még mocorogni”, vagy aki éppen az öregséget választja témául.
Gantner István (68) balettintézeti képzés után a Honvéd Táncszínházhoz (ma Magyar Nemzeti Táncegyüttes) szerződött, onnan is ment nyugdíjba huszonöt év munka után. De a hivatásos táncból való visszavonulása óta is folyamatosan színpadon van. Eleinte inkább táncosként hívták, majd egyre gyakrabban szerepelt olyan előadásokban, amelyekben elsősorban a színpadi jelenlétre volt szükség, de prózai szerepekben is játszott. Dolgozott Horváth Csabával, Gergye Krisztiánnal, Pintér Bélával, Bozsik Yvette-tel, és az operaközönség számára is ismerős lehet, hiszen több operaelőadásban, többek között Wagner Ringjében is fellépett. Tőle származik a bonmot: „Rohad az idő!” „Örülhetünk, hogy ennyi idős korban még tudunk menni, ezt nem lehet büntetlenül megúszni” – mondta a test igénybevételére célozva, miközben különféle bajait sorolta. De azt is hozzáfűzte, hogy „érdekes, amikor eljön a fellépés ideje, akkor nem fáj az embernek semmije sem”. Arról is mesélt, hogy aki egy életet töltött el a pályán, az nem engedheti meg magának, hogy nevetségessé váljon egy méltatlan koreográfiában. „Az megint más, ha valaki tudja, hogy mit akar ezzel mondani” – tette hozzá arra célozva, hogy vannak, akiknek a hívására még mindig szívesen vállalna szereplést.
Krámer György (61), a Győri Balett alapító tagja balett-táncosként kezdte a pályáját, majd koreográfusként dolgozott – és dolgozik mindmáig. Jelenleg a Pannon Várszínház koreográfusa. A balett-táncosoknál megszokott életkor fölött is táncolt, többek között Markó Iván József és testvérei (1998) című munkájában, illetve Ladányi Andreával közösen hozták létre és adták elő a Porcelán (2013) című koreográfiájukat. „Önálló alkotóként akkor jelentkeztem, amikor alkalom adódott rá. Táncosként nagy kihagyásokkal, visszatérésekkel. A kihagyásokban volt élethelyzetből adódó kényszer, de volt lustaság és csömör is.” A legfontosabb táncos visszatérésének Horváth Csaba Médeiáját (2004) tartja. Mint mondta, ott kapott rá az „öregedő-férfi-a-színpadon fílingre”. Akkor kezdte el foglalkoztatni a felette múló idő. „Ha adódik rá alkalom, erről tudok beszélni a színpadon. Mert nagyrészt magamról beszélek. Alanyi koreográfus vagyok.”
Frenák Pál (60) táncos, koreográfus, aki klasszikus balettet, néptáncot, butoh-t és modern táncot tanult, 1989-ben saját társulatot alapított, amellyel azóta is folyamatosan hoz létre előadásokat. Esetenként szerepel is saját koreográfiáiban, megjelenik például a X&Y-ban (2013), a Tricks & Tracks 2-ben (2014), idén bemutatott UN című kétszemélyes koreográfiájának pedig ő az egyik főszereplője. Frenák nem egyszerűen azt gondolja, hogy nincsen felső korhatára a táncnak, de már magát az idős táncos kifejezést sem érti. Egyik fontos táncélményeként például Kazuo Ohno butoh-táncost említi, akit kilencvenegy éves korában látott színpadon. Úgy vélekedik, hogy aki a testével és lelkével megélt tudását képes mások számára is láthatóvá tenni, annak teljesen mindegy, hány éves. Gyakran lát akár húszéves embereket is öregnek, „akik nem lakják be a saját testüket”. Az UNben elmondása szerint azzal szembesíti az embereket, hogy egy férfi hatvanéves testtel nem pusztán arra képes, hogy „önmagát bevállalva és a saját testét belakva létezzen, hanem arra is, hogy akár egy női szerepet is interpretáljon. Hogy nemcsak táncosként, de művészként is létezik egy hatvanéves testben.” Mint mondta, „nem az a kérdés, hogy hatvanévesen lábon állok, hanem hogy hatvanévesen lábon állva mire vagyok képes”. Véleménye szerint sok korosodó táncost a saját társadalmi környezete kasztrál, mondván, hogy már nem képes erre. És ha ezt a táncos elhiszi, akkor tényleg nem lesz képes rá.
Mit tudhat egy idősebb táncos?
Ladányi Andrea A bűvös vadászban. Fotó: Rákossy Péter
Gergye Krisztián kortárs táncos, rendező és koreográfus munkáiban rendre megjelennek idősebb táncosok, szinte az összes fent bemutatott előadóval dolgozott már. Az utóbbi időben és legtöbbet Lőrinc Katalinnal – például a Lautrec táncolni fog című legfrissebb bemutatójában. Gergye színpadán mindennapos a néző számára szokatlan, különös jelenség és helyzet. Mint elmondta, „olyan helyzeteket keres, amelyek a színpadra vitt emóciót a legtisztábban tükrözik”. Amit meg akar mutatni, azt hite szerint szélsőséges helyzetekben lehet igazán élesen megfogalmazni. Úgy gondolja, ha megvan a valós indoka és mélysége a szituációnak, akkor mindaz, ami elsőre különös vagy akár sokkoló, utóbb érvényessé válik.
Számára egy idős test sokkal izgalmasabb: „Míg egy fiatal test nagyon könnyen le tud ragadni az esztétikumnál, szépeleg, vagy a technikát gyakorolja, addig egy idős testbe az időből, a szellemi tapasztalataiból és a sérüléseiből adódóan olyan tudás ég bele, ami a mozdulatain keresztül is jól érzékelhető.” Úgy találja, hogy ez a tudás elsősorban a balettmúlttal rendelkező nőkre lehet jellemző. „Az emberi tudás náluk nem leválasztható arról, amit a testük is tud.” Azt is világossá teszi, hogy amikor ilyen testekről beszél, nem a puszta korpuszra gondol, hanem „a színpadi jelenlét olyan szintjére, ahol a test és a lélek egybegyúródik”. Legyen akár fiatal vagy idősebb, az ilyen test szerinte kortalan.
Kovács Gerzson Péter (59) a néptánc felől indult, majd egy magyar és Kárpát-medencei néptáncokon, valamint kortárs technikákon alapuló, összetéveszthetetlenül rá jellemző táncnyelvet alakított ki. 1987-ben hozta létre saját társulatát, a TranzDanzot. Színpadán ő maga is megjelenik. Gondolhatunk például a Triptichonra, de Kovács Gerzson Péter éppen a legutóbbi L1 Fesztiválon mutatta be A csárdás-ápolás művészete című szólóját, amelyben zenei társalkotója Ágoston Béla volt. A korosodáshoz fűződő viszonyt alapvetően szellemi (kognitív) kérdésnek tekinti. „Az intenzív szellemi életet élők, akik megőrzik, sőt fokozzák szellemi frissességüket, valószínűleg harmóniában élnek a korosodás tényével.” Véleménye szerint az, hogy egy táncos mennyi idős koráig „való színpadra”, nem a kortól függ. „Ha a mondandó és a hozzá rendelt figura megformálásához a rendelkezésre álló eszközök elegendőek, már csak az intellektuális motiváció kell, hogy meglegyen.” Mint mondta, „ezek esetében már végképp nem a tánc ügyességi, virtuóz volta a domináns, hanem az előadásmód, ami már inkább a színészi játékhoz közelít, csak a színészek nem tudnak – így – táncolni”. Azokra a koreográfiákra utalva, amelyekben ő maga táncol, azt is elmondta, hogy „nem gondolom, hogy egy fiatalabb táncos ne tudná ezeket a szerepeket eltáncolni, de esetében valószínűleg a fizikalitás kerülne előre, a karakter és az üzenet hátrébb”.
Zsótér Sándornak – azon túl, hogy Zarnóczai Gizellát többször is bevonta munkáiba – a legemlékezetesebb rendezése, amelyben táncos szerepelt, a már említett Az öreg hölgy látogatása volt Ladányi Andrea címszereplésével. A 2014-ben bemutatott A bűvös vadász című operában szintén együtt dolgoztak: „Égő csipkebokrot láttam az Andrássy úton azután, hogy láttam Kovalik Balázs Elektra rendezését. Ladányi neve jutott eszembe” – mesélte Zsótér, hogyan született meg benne az ötlet. Arról, hogy mennyiben játszott ebben a választásban szerepet, hogy Ladányi képzett táncos, elmondta, hogy – szemben a színészettel – a tánc még ma is szakma: „[A táncos] olyan, mint egy lakatos, szigorú szabályrendszert kell megtanulnia.” Emellett, mint mondta, „az anyagra gondoltam, amiből van; ért ahhoz, amit csinál, és ez látszik”. Ladányi Andrea szereplése és Törőcsik Mari a Galilei életében nyújtott alakítása kapcsán Zsótér Sándor lakonikus tömörséggel fogalmazta meg a lényeget: „Edzett acél. Akikből kiégett a salak”.
Úgy tűnik, minden fizikai és társadalmi-esztétikai adottsággal együtt, azokon túl, nem egyszer éppen azok ellenére a legfontosabb mégis maga a táncos. Az elhivatott, gyakran elgyötört, máskor szárnyaló művészember. Ahogy Kovács Gerzson Péter megfogalmazta, olyan ember, akinek van mondandója, meg akar szólalni, és „nem hagyja magát elrettenteni attól a sztenderd, konvencionális elvárástól, amely a táncot mutatványként értelmezi”. Ugyanezt (vagy mást, mindenki maga döntse el) Ladányi Andrea tehetségnek és ízlésnek nevezi, hozzátéve, hogy ha valaki nem csak egy állomásnak tekinti az életében a táncot, és megfelelő kondícióban tudja tartani magát, akkor már csak boldog lélekre van szüksége ahhoz, hogy akár nyolcvanéves korában is a színpadon legyen. És persze magára húzott és ráaggatott előítéletektől mentes nézőre. Olyanra, aki most azt kérdezi, hogy voltaképpen mi a szösz az, hogy idős táncos.
Köszönet a beszélgetőtársaknak, valamint külön köszönet Ladjánszki Mártának, Ladányi Andreának és Frenák Pálnak, akik új szempontokat adtak a cikk megírásához.
1 Az elkerülhetetlen karrierváltás / Nemzetközi és hazai kutatás a professzionális táncművészek körében, Corvinus, 2014, kézirat.
Forrás: http://szinhaz.net/2017/02/23/torok-akos-akikbol-kiegett-a-salak/