Komjáthy Zsuzsanna @ Ellenfény
2012. 04. 12. (2012/1)
Lüktető, harsány, ugyanakkor mélyen borzongató a Frenák Pál Társulat új bemutatója, a Hymen. Az előadás Hymenaiost, az antik görög mitológia egyik különös alakját idézi, missziója szerint pedig az ősit valami egészen új, modern valósággal, és a kettő egymást megtermékenyítő tükörképével házasítja. Diszharmonikus nász ez az emberi gyarlóság és fenség mezsgyéjén, egy életre kelt mítosz, melynek mélyéről a nárcizmus kiált, már-már ordít a nézőre.
Hymenaioszt, a tánc név- és címadó személyiségét a görög és római mitológiából ismerhetjük, Dionüsszosz és Aphrodté (más források szerint Apollón és Kalliopé) gyermeke, aki Érosz kísérőjeként vált ismertté. Úgy tartják, Hymennek a saját esküvőjén nyoma veszett, és azóta minden házasságkötés alkalmával az ő megkopott nyomait keresik. Hyment tehát a lakodalom, a házasságkötés antik isteneként tartjuk számon. Köztudott, hogy a nász, vagyis a maximalizált szenvedély mindig szerelemmel (vagy annak hiányával) terhelt, mely egyszerre idézi az én, a te és a mi szubjektivitását, mint olyan projekciót, mely valamely másik (általunk teremtett) személyiségre vonatkoztatható. Olyan egyént meghatározó rendszer-elem tehát, mely a rend-szerelem alakmásaként ismert.
Vélhetően a szerelem szó e jelentését kontrasztjában ragadja meg Frenák, amikor arra mint a rettenet, a félelem és agresszió rokonára tekint, amikor szereplőit, ha nem is konkrét értelemben vett tárgyként, de eltárgyiasított szubjektumokként mutatja be. Az én és a te a Hymen olvasatában nem olvadhat boldog egységbe, nem alkothatnak szimbolikus rendszert. A kiragadott egyéni arcok ugyanis kopottak és emblematikusak, alkalmatlanok arra, hogy azokat valamiféle másikban füröszthessük, a mi létrejötte így lehetetlen.
Az én és a te Hymen olvasatában nem olvadhat boldog egységbe, nem alkothatnak szimbolikus rendszert. A kiragadott egyéni arcok ugyanis kopottak és emblematikusak, alkalmatlanok arra, hogy azokat valamiféle másikban füröszthessük, a mi létrejötte így lehetetlen. Az egység hiánya a történetfűzés szintjén is megjelenik. Epizódok laza szövedéke az előadás, melyek nélkülözik a lineáris kohéziót (Frenák eddig előszeretettel mondott le erről). A karneváli hangulat lüktetése, a dobogó ritmus tartja össze a jeleneteket, melyek mégsem morzsolódnak különálló etapokra. Az előadás leginkább élő, folyton mozgásban lévő installációhoz volna hasonlítható, mely egy téma sziluettjeit körvonalazza homályosan, mégis harsányan. E téma (nász) több szállal köthető Frenák 2001-ben bemutatott darabjához, a Lakomához. Például így vagy úgy, de mindkét előadás a szerelemről (is) beszél, antik vonatkozásában asszociatív tudástárat mozgósít, és mindkettőről elmondható, hogy jellemző látványvilága és szórakoztató előadásmódja mellett éles társadalomkritikával is bír. Valamiféle kollektív identitástudat szétforgácsolódásáról tesz állítást.