ÁLDATLAN NÁSZ
- dora
- Mar 29, 2012
- 3 min read
Legáth Zsolt @ Tánckritika
2012.03.29
Jantner Emese intenzitása kiragyog a többiek közül, hihetetlen mértékű érzelmi energiákat mozgósít, mozdulatai mellett épp olyan izgalmas figyelni arcát, tekintetét. Megfejthetetlen kór emészti, zaklatott, paranoid, tűhegyes mozdulatokkal szurkálja maga körül a teret.
Mitológiai referencia rejlik Frenák Pál legújabb darabjának címében: Hymen, görögül Hümenaiosz a legenda szerint Apollón vagy Dionüszosz fia, a lakodalom és nász istene. Több költő, köztük Catullus is megénekelte alakját, áldását kérve a nagy eseményre: „Ó, nagy Uránia gyermeke te! / Szent Helikon magasán lakozó / isteni lény, ki a zsenge szüzet / férfiú karja közé vezeted, / szállj le Hymen, Hymenaeus! ...gyújtson örömre e násznapi zaj, / s tánccal verve a gyors ütemet, / búgj lakodalmi, tüzes dalokat / és a sötét levegőbe röpíts, rázz lobogó fényű fáklyát!"
A címnek megfelelően egy esküvőre vagyunk hivatalosak. Az este indító képe, az esküvői fátyol alól felszakadó hangtalan sikoly azonban azt jelzi, hogy Frenák lakodalmát messze elkerülte az isteni áldás. Az menyasszony (Jantner Emese) felszabadult pillanataiban a nézőket puszilgatja, de öröme csupán röpke epizód, s a továbbiakban minden arra utal, örömtelen, kegyetlen világba csöppentünk. Felütésként Feicht Zoltán és Jantner erőszakos kettősét látjuk, majd sorban felbukkan a szereplőgárda többi tagja is (Nelson Reguera, Vasas Erika, Holoda Péter), akik együtt alkotják a lakodalmi társaságot. Ugyan többször is összeállnak családi csoportképhez, hiábavaló erőfeszítés lenne hagyományos értelemben motivált kapcsolatokat, rokoni szálakat keresni közöttük. Frenák dramaturgiája ennél szellősebb és univerzálisabb, lakodalmában a szó átvitt és nagyon is konkrét értelmében mindenki hordja a menyasszonyi ruhát.
Az első duett előrevetíti az ábrázolt emberi viszonyok minőségét. Azokat erőszak, hatalomvágy, egoizmus, nárcizmus és eltárgyiasítás jellemzi. Előbbiekben elsősorban Feicht jeleskedik, különösen emlékezetes narcisztikus „zuhanyjelenete" és pöffeszkedő heverészése. Az „eltárgyiasítás" legtöbbet a többiek „gondoskodását" elszenvedni kénytelen Holoda Pétert éri, aki remek színészi teljesítményt nyújtva, illúziókeltően játssza a kerekesszékbe kényszerült magatehetetlen, testi és szellemi fogyatékost. Bár csapatmunka zajlik, az este egyértelmű főszereplője a Frenákkal rendszeresen dolgozó Jantner Emese. Intenzitása kiragyog a többiek közül, hihetetlen mértékű érzelmi energiákat mozgósít, mozdulatai mellett épp olyan izgalmas figyelni arcát, tekintetét. Megfejthetetlen kór emészti, zaklatott, paranoid, tűhegyes mozdulatokkal szurkálja maga körül a teret. A darab végén bent is ragad kicsit, könnyek fojtogatják a taps alatt. Nagy szólóját A hattyúk tavából kölcsönzött zenére táncolja. Frenáknál mondhatni szokásos az érzelmes, klasszikus zenére előadott női szóló (pl. Lisa Kosturé Beethoven Holdfény szonátájára az InTimE-ban), amelyeket nem minden esetben fogadott egyértelmű dicséret a kritikusok részéről. Az érzelmes zene, a hattyúasszociációt erősítő fehér menyasszonyi ruha és Jantner helyenként túlzónak ható, szenvelgő arckifejezése most is a giccs határára sodorják az egyébként erőteljes jelenetet. A darab másik hölgy szereplőjének, Vasas Erikának kevés lehetősége adódik, hogy emlékezeteset nyújtson. A koreográfia sem bánik vele kegyesen, láthatatlan üldözők előli szakadatlan menekülése az, ami megmarad színpadi jelenlétéből.
Az előadás mozgásformái, tere és dramaturgiája a Frenák munkásságát figyelemmel követő nézőre most is a jóleső ismerősség érzésével fog hatni. Frenák előadásról előadásra építkezik, mutat meg korábbi előadásaiban felbukkant ötleteket más fénytörésben. A tér közepét egyedüli díszletelemként uraló, áttetsző műanyag-medence a frenáki szcenikai gondolkodás sokadik alakváltozata. A gondolat már ott volt a Fiúk sokat elemzett „parabola antennájában", az InTimE kanapéjában, a Seven gumiabroncsaiban is. Mostani alakjában e díszletelem kevéssé tud jelentésessé válni, mint akár fentebb sorolt társai. Csak egy-két akció (Feicht heverészése és lovaglása, valamint az ide vonatkozó vetített képsorok keltette asszociáció) mutat túl puszta funkcionalitásán. A zenei montázs is „frenákos": a kortárs zörejt klasszikus váltja, de beszűrődik diszkó is, és olykor magyaros dallamokra ropják a táncot.
A „medence" áttetsző műanyagja, az azt körülvevő tér és a táncosok ruháinak fehér színe steril, vegytiszta atmoszférát teremt. Bár ugyanaz a sóvárgó belső indulat, ösztön fűti őket, a táncosok nem rontanak egymásnak olyan hevesen, mint korábbi előadásokban, zaklatottságuk is introvertáltabb. Igen sok a magányos szóló – Frenáktól újszerűen. A kies térben köreiket rovó táncosok akár elmegyógyintézeti kezeltek is lehetnének, fehér menyasszonyi ruhájuk kényszerzubbony.
Frenáknak mindig is kifinomult érzéke volt az üres felszín megmutatására, s nincs ez másképp most sem: az előadás végén a kommersz csillogó, ám üres valóságát kapjuk a képünkbe. A színpadra invitált, nyakukba aggatott sorszámmal egy Esküvő Show versenyzőivé avanzsált nézőtársaink olcsó zenére rophatják a táncot, míg mi siratjuk a Szép Új Világot.
Opmerkingen