Alkalmi együttlétek

Élet és Irodalom @ 2018.11.16.

(Szegő Dávid–Góbi Rita: Tátikák, Bethlen Színház; Gryllus Ábris–Farkas Miklós– előadók: W_all, Trafó)


Mert Góbi elementáris jelenség, ha színpadra lép, rátapad a szem, akárhányan mozognak körülötte, rá vagyunk kíváncsiak, hiszen megjelenésében mindig jelen van valamiféle éteri minőség, miközben erősen emlékeztet egy mesebeli manóra vagy a lét tragikumát elviccelő clownra – s eközben mégis képes egy konvenciókra fittyet hányó mai nőt is reprezentálni.


A hosszabb ideje együtt dolgozó s ezért együttessé formálódó alakulatok mellett egyre több az alkalmi társulás a táncos szcénában. Talán mert mind nehezebb bármiféle állandóságot teremteni? Vagy így újabb impulzusokkal gazdagodhat táncos és koreográfus? Több ilyen alkalmi formáció előadása után sincs erre pontos válaszom, mert láthatóan nagyon is különböző indítékok lappanghatnak a végül színre vitt produkciók mögött. Góbi Rita például feltehetően pedagógiai és talán társulatépítési szándékkal válogatott össze hat olyan táncosnőt, akik nem igazán gyakorlott előadók, egyikük még diák is, a pedagógus Góbi növendéke. Kezdők színpadra juttatása, előadói pályájuk segítése fontos tett, bár az ilyen és hasonló független alkotásokra a játszási körülmények drámai szűkössége miatt sosem vár annyi előadás, hogy az segíthetné a táncosok és a darab összeérését. Viszont lehet, hogy valóban felmerült a koreográfusban egyszemélyes társulatának bővítése is, amikor kiválasztotta e fiatal táncosokat. Mert a Góbi Rita Társulatnak valójában egyetlen táncos tagja van, maga a koreográfus-előadó, akihez állandó társalkotók (zeneszerzők, jelmez- és fénytervezők) kapcsolódnak. Góbi mégsem csak szólókkal lép fel, hiszen a nagyszerű táncosnő időnként egy-egy külföldi előadóval kooperál. De akár szólóban, akár duettben látjuk őt, tökéletesre csiszolt szakmai tudása mellett különleges alkata és személyisége az egyik legerősebb összetevője produkcióinak. Mert Góbi elementáris jelenség, ha színpadra lép, rátapad a szem, akárhányan mozognak körülötte, rá vagyunk kíváncsiak, hiszen megjelenésében mindig jelen van valamiféle éteri minőség, miközben erősen emlékeztet egy mesebeli manóra vagy a lét tragikumát elviccelő clownra – s eközben mégis képes egy konvenciókra fittyet hányó mai nőt is reprezentálni. Ám a Tátikák esetében éppen önmagát hagyta ki a színpadi képekből. Ez a kívülállás koreográfusi szempontból érthető, hiszen ritkán van alkalma több táncossal dolgozni, a hat főre komponált koreográfia strukturális lehetőségeit viszont így tisztábban átláthatta. De sajnos hiába az apró rebbenésektől egészen a heves szökellésekig ívelő – a botanika és a zoológia világát egyaránt felidéző – mozgások logikus kibontása, az unisonók, kánonok és improvizatív részek arányainak egyensúlya, a saját magán kikísérletezett, a testrészek izolált használatát gazdag karmunkával dúsító koreográfiai nyelv, ha mindez az interpretációban iskolás fegyelemmel, de erős előadói jelenlét nélkül valósul meg.


Az évtizedek óta töretlen lendületű Frenák Pál Társulat viszont – sokszor változó összetétele ellenére is – mindig izgalmas és extrém egyéniségek panorámáját kínálja, olyanokét, akik páratlan energiákat képesek mozgatni minden színre lépésükkor. A mindig is lehengerlő táncosok most új lehetőséget kaptak Frenáktól, aki ezúttal ugyancsak kicsit hátrébb lépett, hiszen átadta a koreografálás lehetőségét táncosainak. Nem is először, s ez is egyfajta pedagógiai törekvést feltételez. A múlt évi kísérlet, a szabad ötletek szabad kidolgozása azonban, ne kerteljünk, vállalhatatlan lett, ezért most Frenák kevésbé hagyta magára táncosait, hiszen ő határozta meg a darab koncepcióját és szcenikáját. A közös alkotói folyamatba saját együttese régebbi (Esterházy Fanni, Mau­rer Milán és Eoin MacDonncha), és új tagjai (Lőrinc Emma, Annibal Los Santos, Benjamin R. Jarrett) mellett bevonta az M Stúdió két színész-táncos előadóját (Polgár Emília, Deák Zoltán) is, akikkel korábban már Sepsiszentgyörgyön dolgozott. Az így alkalmivá vált társulásban még két előadó kapott helyet, egy hallássérült lány (Mázló Tímea) és egy csonkolt végtagú fiú (Kónya Tamás). Az ő epizódjaik azonban – a női energiák tomboló erejét idéző trió vagy a lírai-melankolikus kerekesszékes férfiduett, de különösen az etikai kérdéseket is felvető bizarr szalontánc – dramaturgiailag alig szervesülnek a laza jelenetsorozatba. A W_all című darab etűdjeit ugyanis a fal motívuma és ennek gazdag asszociációs hálója tartja egybe. A mozdítható, átrendezhető, mégis a tér lehetőségeit fenyegetően szűkítő díszletben a jeleneteket egy Frenák névjegyének tekinthető, vertikális-lebegő szóló keretezi. A következő jelenet robbanékony, felfelé törő, de zuhanásokkal végződő spirális fordulásai ugyancsak a Frenák-„szótár” kitüntetett elemei, mint ahogy ezekre ismerünk a további képekben is. A változó hangulatú etűdökben (mint az egymást hol ölelő, hol ellökő „ikrek” epizódja; a testére tapadó férfit egyre levakarni próbáló, majd hisztérikává váló lány alakja, az agresszió változatait kibontó trió vagy a falak tövében küzdő magányos nő) egyetlen röpke epizód kivételével – amikor egy kalapos férfi küzd beszorulva „két fal” közé – alig bukkannak fel a társulatvezető stílusától eltérő megoldások. Ezért a falak sugallta lehatároltság és átjárhatóság, lezártság és nyitottság, a korlátozások és lehetőségek variációit feltérképező előadás mozgásvilágában és gondolkodásmódjában is ismerősen és jellegzetesen frenákos – mint egy festmény, amelyet a mester műhelyében és vázlatai szerint a tanítványok dolgoztak ki.


Forrás: https://www.es.hu/cikk/2018-11-16/fuchs-livia/alkalmi-egyuttletek.html

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu