Maul Ágnes @ Ellenfény
2010/10
Egy tangóharmonika és egy Frenák-koreográfia. Az előbbiből előcsalt hangok átírják minden korábbi tapasztalásunkat a harmonikamuzsikáról. Utóbbi eszközei között nem találunk semmit, amit ne láttunk volna már egy korábbi Frenák-előadásban. A zene, a közeg, a tánc kölcsönhatásából mégis megszületik valami váratlan varázslat.
A látványvilág, a két bábszerű, arctalan táncos közötti erőviszonyok, a koreográfia egyes részletei és az előadás címe leginkább a Milannal és a Twinsszel hozzák kapcsolatba ezt az előadást, de a Wings még egy sor másik munkát is eszünkbe juttathat. Fehér maszk, földre vetített fényösvények, fekete kisnadrág, csupasz farpofák, fényben táncoló hátizomzat, groteszk irónia, leplezetlen erotika... Aki látott már Frenák-koreográfiát, az a felsoroltak egyikén sem lepődik meg. A színpad közepén álló utcai pad pedig, amely akrobatikus lendülések, szexuális vonaglások, magányos és páros gyötrődések helyszíne és kelléke, az InTimE vörös kanapéját idézi fel.
Legyen az vörös kanapé, szülőszék, égbe nyúló kötelek, óriási lavór, hatalmas gumiabroncs, Frenák Pál mindig választ az előadásaihoz egy vagy több feltűnő, talányos, szimbolikus jelentéssel bíró, táncosai számára fizikai kihívást jelentő eszközt, kelléket. Most sincs ez másképp. A különbség az, hogy ezúttal az előadás egészét meghatározó kellék nem egy tárgy, hanem maga a zene, amiről a két táncos néha szinte lepattan, máskor ráfekszik, elébe megy, vagy épp rabjává válva követi. Pascal Contet zenéje szinte fizikailag is megjelenik, a hangszer a zenész kezei között lélekkel, személyiséggel rendelkező, furcsa kreatúrává válik, ami zihál, szuszog, szinte elektronikus zenei lüktetéseket produkál, horrorfilm-jelenetbe illő drámai zenelöketeket fújtat ki magából, vagy a csend súlyával nyomasztja a táncosokat. Contet néha oldalának kopogtatásával vagy gombjainak zörgetésével bírja rá, hogy motoszkáló zajjal töltse be a teret.
A két táncos – Major László és Nelson Reguera – hol egymást bosszantva, hol a másikat semmibe véve vagy éppen társát vadul és sebzőn szeretve, olykor pedig vele testvérként összenőve reagál a zene minden változására. A maszkos lények néha gyermekiek, máskor rozzantak és elhasználtak, megint máskor féktelen energiát sugároznak. Bábuk, ikrek, szeretők, az én és a tudatalattija, szárnyuktól megfosztott földre vetett égi lények? Hogy kik ők, nem derül ki. A Wingsben nem a két arctalan alak közötti viszony rétegeinek kibontásán van a hangsúly – mint a Milanban vagy a Twinsben –, inkább az elveszettség, a magány megmutatásán.
Az előadás egy pontján Frenák Pál – mint érinthetetlen jelenés – talpig feketében, fehér maszkban besétál a színpadra, leül a padra, és táncoló kézfeje a jelnyelven kezd beszélni. Talán a két figuráról mesél, talán önmagáról, talán arról, hogy a két figura az ő lelkében lakik. Mintha ő lenne ennek az előadásnak a néma narrátora. A koreográfus csak néhány percig van a színpadon, megjelenése mégis nagyon személyessé teszi az előadást. A korábbi koreográfiákra történő egyértelmű utalások mögött az összegzés és önfeltárás gesztusát sejtjük meg. A Wingsben mintha leegyszerűsítve, lecsupaszítva látnánk eszközrendszerét: nincsenek feltűnő kellékek, látványos fényhatások, nincs precízen összeszerkesztett zenei montázs, nincsenek nagy terek, mélységek és magasságok. Nem látunk magasban himbálózó ketrecet, mint a Milanban és a Twinsben, és az ezekben szerepet kapó szárnyak is ezúttal csak az előadás címében kapnak helyet. A két figura számára a szűk, sötét semmi közepén álló padnyi területre szűkült a világ. A Thália stúdiójának kicsiny színpadán az improvizált zene és tánc keltette érzések összesűrűsödnek. A Frenáktól megszokott szürreális, provokatív lehengerlés helyett most egy intim hangulatú előadást kapunk őszinte, csapongó gondolatfoszlányokkal. Nincs történet, nincs cselekményív. Mert most nem is a megmondáson, hanem a kimondáson volt a hangsúly.
Forrás: http://www.ellenfeny.hu/index.php/archivum/2010/10/3004-arctalan-magany-nema-narrator