Péter Petra @ Színház
2016. (49. évf.) 11. sz. 43-44. old.
Frenák Pál Társulat: Lutte és Gergye Krisztián Társulat: Lautrec táncolni fog
Frenák Pál és Gergye Krisztián új bemutatóit – azon túl, hogy ugyanazon a hétvégén kerültek közönség elé – nem sok minden állítja párhuzamba. A két előadás két nagyon különböző gondolkodásmódot és alkotói attitűdöt mutat fel, melynek kicsinyítő tükreként a meghajlást, mint az előadás részének tekintett perfomatív aktust idézem ide elsőként.
Frenák Pál táncosai – meglepetés nem ér bennünket – fiatal, ruganyos testű, erős, ügyes (értsd: technikailag kiválóan képzett és teljesítő) fiúk, mellettük egy nő, hasonló kvalitásokkal. A záróképben a női táncos – Estreházy Fanni – kivételével mindenki egy sorban, beleértve a koreográfust is, taps, éljenzés. Mindeközben Esterházy a háttérben, aranyszarvasjelmezben, patákon egyensúlyoz, tipeg a hátsó nyílás felé, igyekszik eltűnni. S igazából sikerül is neki, a közönség nem tiltakozik, azaz töretlenül tapsol. A koreográfus saját jelenlétével, a tapsvihar szíves fogadásával rá is erősít erre a képre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A jelenet nem kap feloldást. Az egyetlen női táncos nem jön ki meghajolni.
Gergye Krisztián partnerei öt nő és egy férfi, a nők közül ketten – a francia Mahji Torres és Lőrinc Katalin – idősek, a harmadik pedig – Tárnok Marica – határozottan testes. A záróképben a koreográfus virággal és öleléssel köszöni meg az előadók és társalkotók munkáját, Torrest még karjába is emeli. Gesztusai tisztelet- és szeretetteljesek.
Könnyű lenne kijelenteni, hogy Frenák férfidarabot, Gergye pedig női darabot készített. Viszont a primer érzelmi reakciókon túl nehéz lenne megmagyarázni, milyen is egy férfidarab, illetve női darab. Valószínűleg nem ennyire egyszerű a helyzet. A gender szempont hátterében hatalmi struktúrák: az elnyomás és a kiszolgáltatottság állapotai és az ezekhez való alkotói viszonyok állnak. Frenáknál ezt az értelmezést előtérbe is helyezi az előadást megelőző kommunikáció, a darableírás, az interjúk.
A Lutte című újabb Frenák-opusz megerősít abban, hogy létezik egy jól körülírható koreográfusi kézjegy, mely – annak ellenére, hogy táncosok jönnek-mennek, vagy éppen, ahogy most, fiatal társulat formálódik – vizuális, mozgásnyelvi és dramaturgiai jellemzőkkel egyaránt meghatározható. Kevés színt – ezúttal feketét, fehéret, vöröset – használó látvány. A (majdnem) meztelen testeket, az izommunkát látni engedő jelmez. A mozgás behatárolására és technikai bravúrokra egyaránt alkalmas eszközök (kötelek, pórázok). Egy valamilyen konkrét referenciát hordozó tárgy (ezúttal bokszzsák). A táncosok nemének elbizonytalanítása. Hajlékony, rugalmas, szívós testek látványa. Animális, ösztönös mozgáskarakterek. Dinamikus mozgásanyag talajon és levegőben, gyakori és nagy láblendítések; a törzs képlékenysége; erőteljes, testközeli páros jelenetek. Jelelés. Egy olyan figura, aki a többi táncostól eltérően van exponálva: beszél, feltűnően csillogó jelmezeit – általában a nemével együtt – többször is váltja. Lineáris narrációtól mentes jelenetezés.