Csak a folyamat van

Gálla Nóra @ Ellenfény

2013/1

X és Y, mint a kromoszómák „nemisége”, kétpólusú önazonosságunk, vagy mint az ismeretlenek monogramja, a névtelen egó – az egyik oldalon ott van a létezés nyers szépsége, a másikon egy adag távolságtartó irónia. Frenák Pál legújabb darabját Gálla Nóra elemzi.

Gálla Nóra


Kell egy hely, ahonnét elindulunk, ami kontextusba helyezi a mozgásunkat, legyen az testi vagy szellemi elmozdulás. Akárcsak a Hymen óriás mentőöve, az InTimE vörös kanapéja, a k.Rush preparált Cadillacje vagy a Fiúk égből csüngő fallosz-kötele, itt is kapunk egy fogódzót, segítséget a látottak értelmezéséhez – egy origót, ahonnét kiindulva megjárhatjuk örökös utunkat önmagunk körül. Frenák nem csinál titkot belőle, hogy ő is ezeket a dervishurkokat járja szünös-szüntelen, a mozgás elektrontáncát a nyugalom atommagja körül, és ebből keletkezik valami harmadik minőség, ha eléggé eltávolodunk, és onnan szemléljük a hektikus, illékony egyensúlyt. Merthogy problémáinkat, ahogy a fizikusok mondják, nem lehet megoldani azon a síkon, ahol létrehoztuk őket. Talán nem is a probléma megoldása a cél, hanem az azonosulás.


A Hely ezúttal egy ferdén kifeszített, szabálytalan kötélháló formáját ölti, egy lyukacsos, örökké mozgásban lévő térinstallációét, amelyre hat a mozgás, és amely maga is visszahat a mozgásra, szabadsági fokokat és kényszerpályákat rajzolva ki a rajta araszoló két figurának. A Férfi és a Nő alakja hasonlóan jelképes és sterilen konkrétum-mentes, mint maga a tér, amelyben mozognak; egyszerre korlátosak és végtelenek, kvázi-pőreségükben, fehér kontaktlencséjükkel szinte külön identitásuk sincs: ugyanannak az egónak a két pólusát szimbolizálják, maszkulin és feminin vágyainkat és késztetéseinket, melyek egymással szinkronban vagy egymásnak feszülve, a másikon olykor felülkerekedve határozzák meg az idő adott pillanatát. Az ellentétes előjelű most-ok hullámzásából születik meg az egyensúly, miközben az idő valamiféle sűrű, intenzív folyamatos jelenbe úszik át. Az egyes mozdulatok feloldódnak egymásban, és végső soron a folyamat íve, töltése az, ami nyomot hagy a szemlélőben; az energiák folytonos játéka, a párhuzamosan zajló külső és belső történések, melyek disszonáns és távolító, mégis átélhető, ismerős polifóniába olvadnak.



A mozgássor doromboló elektronikus zörejfolyamon úszik, ez az akusztikai pufferzóna határolja el egymástól a színpadi teret és időt. Az eleinte monolitikus hangok egyre összetettebbé, strukturáltabbá válnak, mechanikus tobzódásukat csöndesebb szekvenciák követik, megágyazva a mozgás apály-dagályának: a két figura megjárja a háló-lét fázisait, látjuk őket a közeg áldozataként és uraként, és persze a két szféra között lebegve, ám a földön sem tudnak elszakadni eredeti “kontextusuktól”: a háló képe rájuk vetül, a mozgás lehetőségei végesek, a dinamika kívülről – a levegő, a kötél rezgéséből, egy univerzális ritmusból – fakad. Van-e szabad akarat, vagy csak a részvétlen, világléptékű determináció létezik? Mintha a két figura felállni sem tudna: megroggyan a lábuk, és inkább a földön kúszva róják mozdulati köreiket, ezeket az egymásba olvadó, fluid szekvenciákat, melyekhez – szárnyak híján – a kötél lelógó peremét használják, afféle vertikális mankóként, ha már más nem tudja felemelni ezeket a suta szárnyú angyalkezdeményeket. Madárszerű, szaggatott mozdulatuk kétszer is feltűnik a darabban, az első és az utolsó percekben, utalásként átmeneti, ég és föld közötti létükre; a kötélhálóról lógnak, mintha a gravitáció ellenében fölfelé kellene kihullaniuk a világból, amelybe beleszülettek.


A darab szövetét át-meg átszövik a jelképek és utalások, a néző valósággal tobzódhat a sokfedelű értelmezésekben: a színpadkép a ferdén emelkedő élet-hálóval, a naszcens duruzsolásból kibomló és differenciálódó zenei anyag, a visszafejthetetlen, szögleteivel is sodró folyamat alkotó mozdulatsorok, a feminine-maszkulin pólus diszharmonikus, mégis kikezdhetetlen egysége, a súrolt megvilágítás és csíkra-négyzetre fókuszált fények játéka, a szólamokra szétbontott, kellő távolságból nézve mégiscsak összefüződő gondolati-hangulati-tematikai egység – mindezekből kirajzolódik az X&Y filozofikusan sokrétegű világa, egy kompakt vonulat, amelynek lényege a konkrétumok feloldása, belesimítása a folyamatba, és amely a ráismerés erején alapul, a lassan erősödő azonosulásén, ami a szemlélőt szinte észrevétlenül szippantja be, hogy aztán, az önfeledés egóvesztő pillanatában egy váratlan fricskával, egy-egy ironikus vagy hangsúlyosan diszharmonikus akcióval kizökkentsen, és megint távolról (madártávlatból?) szemléljük a színpadi eseményeket.


A szimbolika egyik fajsúlyos eleme a darabban megjelenő harmadik alak (ezt a szerepet a koreográfus, Frenák alakítja), aki látszatra teljesen független a hálóvilágban vergődő emberpártól,mégis ezer szállal kötődik hozzájuk; ruhája a kvázi-meztelenségükre reflektál, pontfényben álló alakja statikus, gesztusai a karok és a felsőtest gesztusai, a léleké, nem pedig az egész testet ide-oda cincáló külső erők játékából születik; mozdulatai közt, késő visszhangként egy pillanatra feltűnik a darabot keretező madárszárny-rebbenés.


Kétszer látjuk a szimbolikus apafigurát, a teremtő tudat, avagy a tézis-antitézis-szintézis harmadik, szellemi síkját megtestesítő (vagy pusztító, bukott angyalszerű, ahogy tetszik) alakját. Először mozdulatlan, cask meztelen mellkasát tárja elénk, kezében fel-felvillan egy apró fénypont, a zörej-zene szívdobogást sugall. Ugyanez a fénypont, apró lámpa tűnik fel ezután a férfi-nő kettős lábán, akik minimáljelmezüket levéve, immár meztelenül kelnek át a színpadon, bejárva a rendelkezésükre álló teret minden lehetséges irányban hosszú, vontatottan mechanikus lépésekkel, miközben csupasz testükre mély árnyékokat rajzol az alulról érkező zseblámpa-lidércfény. Az éteri, földöntúlian idegen kép éppen elég hosszan nézeti magát velünk, míg végül erős totál fény vet véget a jelenetnek; elérkezik a kizökkentés pillanata. Könnyed sláger csendül fel, miközben a pár az eredeti fekete helyett fehér minimálszerelést vesz magára, és a zenéhez passzoló súlytalan, videokliphangulatú enyelgésbe kezd. A kirakatjelenetben ugyanúgy felfedezhetjük a polaritások vonzás-taszítás játékát, cask egy másik értelmezési síkon; ezúttal az egymással, egymásért vívott küzdelem nem a földön zajlik, nem is éteri botladozással a teremtő szellem fényében, hanem a színpad elején, reflektorokkal megvilágított pszeudo-intimitásban, ahol a “mi ketten” – t felváltja a “mi mind” érzése, és az egyén duális erői helyett már a tágabb közösség erői működnek. Az elvontból egy pillanat alatt átrándulunk az itt és mostba, ahol a mosolyogtató, negédes tucatmozdulatok mintha azt sugallnák: a komoly dolgok halála a komolytalanság. Gondolkozzunk, és néha ne. Így működnek a dolgok.


Az apafigura még egyszer visszatér; egy fénynégyzet fölött áll, makacs helyhez kötöttsége révén a gesztusai néma monológként értelmeződnek, egóboncoló, karcosan őszinte önfeltárásként, mint amikor az ember leltárba veszi a kincseit és nincseit, amikor a mozgás a statikusság állapotába sűrűsödik – végső soron a mozdulatlanságba, a puszta, de önazonos jelenlétbe. “You and I”, sírja a mozdulatokat kísérő, ütemhatárokat és sablonformákat szétfeszítő férfihang. Hol vannak a határok? Vannak-e, legyenek-e? Az “én” csak akkor létezik, ha van “te” is, ha létezik kontextus – és a kontextusból fakad a kontextushalál. És ez így szép. Vagy legalábbis igaz.


A háló népe közben ismét odafent ül lyukacsos bölcsőjében: a két figura rázza, hintáztatja, kóstolgatja a közeget, mint eddig és ezután mindig. Mozgásuk kényszeres; az élet mozgatja őket, a nyugalom az ő hektikusságukon át fejezi ki, teremti meg magát. És megint a törött madárszárnyak, a kamikaze-repülés; föl, föl a mélybe. A szimbólumok köze bezárul, már csak a végső fricska hiányzik: a sötétből még egyszer utoljára meglátunk egy alapkot: egy majomember alakját, egy fehér jeitét. Választ várok? Szomorúan néz rank, aztán válllat von. Azzal nem szolgálhatok. Aztán, ahogy elül a nézőtéren a nevetés, az ajtó felé mutat – vége a mutatványnak. Kívül tágasabb.


Az X&Y világa csak akkor tud működni, ha a táncosok mindvégig személytelen, semleges projekciós felületek maradnak, és a néző általa kiválasztott gondolati vezérfonalat, értelmezési lehetőséget szabadon végig tudja vezetni a darabon. Mindez intenzív, fegyelmezett jelenlétet igényelt az emberpárt alakító Marie-Julie Debeaulieu-től és Holoda Pétertől, akik a sűrűr tűncanyagot elegánsan interpretálják, okosan – talán egy kicsit kevésbé őrülten, mint amennyire helyenként kisülhetett volna egy-egy érzelmi hullámhegy, de ez a fajta visszafogottság is a tükör-jelleget szolgálta, és tágabb teret hagyott az értelmezésnek.


Az érzelmi és gondolati hullámzás ellenére, a bőven alkalmazott disszonancia és fricskák mellett az X&Y meglepően és erőteljesen pozitív üzenetet hordor; az önazonosság, a tudatos elengedés derűjét. (Természetességét? Igazságát?) Mint egy kép, aminek a részleteiben komor színeket, halált, pusztulást találunk, összességében mégis az életet látjuk, ahogy önmagát szemléli. Nincs eltelve magával, mosolyog a saját hiúságán, de nem lát fekete felhőket ott, ahol nincsenek. Csak ott, ahol vannak, tenné hozzá a jeti-majom vigyorogva.


Mindegy; lényeg, hogy a kijárat arra van. Mindenféle értelemben.

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu