Gálla Nóra @ Ellenfény
2013/1
X és Y, mint a kromoszómák „nemisége”, kétpólusú önazonosságunk, vagy mint az ismeretlenek monogramja, a névtelen egó – az egyik oldalon ott van a létezés nyers szépsége, a másikon egy adag távolságtartó irónia. Frenák Pál legújabb darabját Gálla Nóra elemzi.
Gálla Nóra
Kell egy hely, ahonnét elindulunk, ami kontextusba helyezi a mozgásunkat, legyen az testi vagy szellemi elmozdulás. Akárcsak a Hymen óriás mentőöve, az InTimE vörös kanapéja, a k.Rush preparált Cadillacje vagy a Fiúk égből csüngő fallosz-kötele, itt is kapunk egy fogódzót, segítséget a látottak értelmezéséhez – egy origót, ahonnét kiindulva megjárhatjuk örökös utunkat önmagunk körül. Frenák nem csinál titkot belőle, hogy ő is ezeket a dervishurkokat járja szünös-szüntelen, a mozgás elektrontáncát a nyugalom atommagja körül, és ebből keletkezik valami harmadik minőség, ha eléggé eltávolodunk, és onnan szemléljük a hektikus, illékony egyensúlyt. Merthogy problémáinkat, ahogy a fizikusok mondják, nem lehet megoldani azon a síkon, ahol létrehoztuk őket. Talán nem is a probléma megoldása a cél, hanem az azonosulás.
A Hely ezúttal egy ferdén kifeszített, szabálytalan kötélháló formáját ölti, egy lyukacsos, örökké mozgásban lévő térinstallációét, amelyre hat a mozgás, és amely maga is visszahat a mozgásra, szabadsági fokokat és kényszerpályákat rajzolva ki a rajta araszoló két figurának. A Férfi és a Nő alakja hasonlóan jelképes és sterilen konkrétum-mentes, mint maga a tér, amelyben mozognak; egyszerre korlátosak és végtelenek, kvázi-pőreségükben, fehér kontaktlencséjükkel szinte külön identitásuk sincs: ugyanannak az egónak a két pólusát szimbolizálják, maszkulin és feminin vágyainkat és késztetéseinket, melyek egymással szinkronban vagy egymásnak feszülve, a másikon olykor felülkerekedve határozzák meg az idő adott pillanatát. Az ellentétes előjelű most-ok hullámzásából születik meg az egyensúly, miközben az idő valamiféle sűrű, intenzív folyamatos jelenbe úszik át. Az egyes mozdulatok feloldódnak egymásban, és végső soron a folyamat íve, töltése az, ami nyomot hagy a szemlélőben; az energiák folytonos játéka, a párhuzamosan zajló külső és belső történések, melyek disszonáns és távolító, mégis átélhető, ismerős polifóniába olvadnak.