Szepesi Krisztina @ Pesti Műsor 2012/8.szám
Frenák Pál egyre konkrétabban fogalmaz darabjaiban, így a legutóbbi, Hymen címűből, mely újra látható szeptemberben a Trafóban, már sokkal kiélezettebb társadalomkritika sugárzik. A koreográfus beszél arról, hogyan éli meg magyarságát, és miért lehetséges az, hogy egy több mint tíz éve készült darabja ma is lehet aktuális.
Legutóbbi darabod, a Hymen mintha sokkal közérhetőbb lenne, mint az eddigiek. F. P.: Ez az a darabom, ahol a belső tartalom és a kifejezési forma a legjobban fedi egymást. Talán attól, hogy a téma sokkal égetőbb és aktuálisabb, mint eddig valaha. Az általános félelem, ami nem tudni, hogy kapcsolatban van-e a gazdasági és a morális válsággal, körülvesz minket. Nem ítélkezem, inkább szeretnék rávilágítani, hogy a félelem szülte óriási hajsza a megélhetésért és a karrierért mennyire felszínessé teszi az emberi kapcsolatokat. Már meg sem hallgatjuk egymást, emiatt pedig rengetegen küzdenek pszichés problémákkal. Ez ugyan kortünet, de mostanra került igazán előtérbe. De ami leginkább motiválta a darabomat, az az egyre jobban felszínre kerülő rasszizmus. Azt gondolom, hogy valahol az egésznek a gyökere a másikra való figyelem hiánya, ami nem-értést, a nem-értés pedig zavart, távolodást, extrém esetben gyűlöletet szül.
Miközben a darab egy esküvő körül játszódik. F. P.: Bár a figurák nagyon élesen kidolgozottak, absztrakt marad a megfogalmazás, szabad asszociációs rendszerben épül fel az előadás. A Hymen valahol a fantázia, az álomvilág és a kemény realitás határán egyensúlyoz. Meglepő szcenográfia – egy áttetsző, óriási plexi