Szepesi Krisztina @ Pesti Műsor
2012/8.szám
Frenák Pál egyre konkrétabban fogalmaz darabjaiban, így a legutóbbi, Hymen címűből, mely újra látható szeptemberben a Trafóban, már sokkal kiélezettebb társadalomkritika sugárzik. A koreográfus beszél arról, hogyan éli meg magyarságát, és miért lehetséges az, hogy egy több mint tíz éve készült darabja ma is lehet aktuális.
Legutóbbi darabod, a Hymen mintha sokkal közérhetőbb lenne, mint az eddigiek. F. P.: Ez az a darabom, ahol a belső tartalom és a kifejezési forma a legjobban fedi egymást. Talán attól, hogy a téma sokkal égetőbb és aktuálisabb, mint eddig valaha. Az általános félelem, ami nem tudni, hogy kapcsolatban van-e a gazdasági és a morális válsággal, körülvesz minket. Nem ítélkezem, inkább szeretnék rávilágítani, hogy a félelem szülte óriási hajsza a megélhetésért és a karrierért mennyire felszínessé teszi az emberi kapcsolatokat. Már meg sem hallgatjuk egymást, emiatt pedig rengetegen küzdenek pszichés problémákkal. Ez ugyan kortünet, de mostanra került igazán előtérbe. De ami leginkább motiválta a darabomat, az az egyre jobban felszínre kerülő rasszizmus. Azt gondolom, hogy valahol az egésznek a gyökere a másikra való figyelem hiánya, ami nem-értést, a nem-értés pedig zavart, távolodást, extrém esetben gyűlöletet szül.
Miközben a darab egy esküvő körül játszódik.
F. P.: Bár a figurák nagyon élesen kidolgozottak, absztrakt marad a megfogalmazás, szabad asszociációs rendszerben épül fel az előadás. A Hymen valahol a fantázia, az álomvilág és a kemény realitás határán egyensúlyoz. Meglepő szcenográfia – egy áttetsző, óriási plexi-medence áll a tánctér közepén –, erős fizikalitás és dinamika jellemzi. Egy családi struktúrán belül mutatja be a társadalmi rétegek közti fertőzött kapcsolatrendszert, ám mégsem a család a lényeg, hanem az öt egészen különböző karakter viszonya, az el nem fogadás, a megfelelési kényszer, a kitaszítás, a visszautasítás. Ez pedig egy esküvő keretében talán még érdekesebb, hiszen ott két mikroközösség köti össze az életét. Ma megtörténhet, hogy akár a saját családunkon belül sem beszélhetünk, vitatkozhatunk például lelki, erkölcsi vagy politikai szemléletkülönbségekről. A színpadi konfliktus közepében van egy mozgássérült, autisztikus, kommunikációjában korlátozott karakter, aki fantasztikus belső erőből szól hozzánk. Sokat foglalkoztam mozgássérültekkel, szellemi fogyatékosokkal, s megfigyeltem, hogy bár nehezebben fejezik ki magukat, bizonyos dolgokat jobban értenek, mint mi. Holoda Péter táncos pedig dekordinált mozgásával, hiteles fizikalitásával nagyon pontosan jeleníti meg ezt a figurát. Ő, ahogy az egész előadás is, a kapcsolatteremtésre való képtelenségünkkel szembesít minket. A videón pedig megjelenik egy nagyon idős nő, hófehér esküvői ruhában. Örök menyasszony? Az elmúlás maga?
Milyen reakciókat tapasztaltok, amikor külföldön játsszátok az előadást?
F. P.: A darab lényege és mondanivalója mindenhol aktuális. Persze sok múlik az adott közönségen, azon, hogy mit szeretne kiolvasni belőle. Az eddigi külföldi előadások alkalmával azt tapasztaltuk, hogy nagyon erősen hat a darab, megérinti a nézőket. Miközben az üzleti szférában dolgozó ismerőseimen keresztül szembesülök azzal, hogy itthon a kultúrába fektetni pillanatnyilag egyszerűen nem rentábilis, pedig hosszú távon sokkal nagyobb értéket jelenthet, hiszen ahogy járjuk a világot az előadásainkkal, a sikerünkkel Magyarországot és a kultúránkat képviseljük.
Az előadás szeptember 6–8. között a Trafóban látható. Az intézmény igazgatóváltása kapcsán felmerül a kérdés: te például miért nem pályáztál?
F. P.: Felmerült bennem. Ha pályáztam volna és tovább kellene vinnem a Trafót abban a funkcionális, kulturális, morális rendszerben és anyagi helyzetben, ahogy eddig működött – tisztelve azt, ahogy megszületett és amivé vált –, az csak úgy lenne lehetséges, ha lemondanék a művészi karrieremről, és az összes szakmai és gazdasági tapasztalatomat használva semlegesen irányítanám az intézményt.
Pedig a Frenák Pál Társulatnak igazán nagy szüksége lenne már egy saját alkotóműhelyre.
F. P.: Igen, 20 éve nem tudjuk ezt elérni. Igazából egy saját, önállóan működtethető próbahelyre, stúdióra lenne szükségünk.
Külföldön magyar alkotóként kezelnek?
F. P.: Ez nem kérdés: engem mindenhol a világban magyar alkotóként tartanak számon, még Franciaországban is, amely a második hazám, a francia feleségemnek, gyerekemnek és az országhoz kötődő munkáimnak köszönhetően.
A darabjaidban arra reflektálsz, amit tapasztalsz, és közben arról beszélsz, hogy felújítanád a Tricks and Trackset, mert ma nagyon is aktuális lenne. Ezek szerint nem változott semmi?
F. P.: A Tricks and Tracks című koreográfiám lényege a hipermodernizmus és az erős tradíció konfliktusa. Az előadás az emberi tűrőképesség határairól szól, arról, hogy a tradíció és a rohanó fejlődés kettős szorításában hogyan lehet megtalálni egyfajta egyensúlyt. Ez most is nagyon aktuális.
A jövő évben új előadásra készülsz. F. P.: Tervek mindig vannak, de most fontosabb kérdés, hogyan maradnak fenn a társulatok. Lehet, hogy sok mindent újra kell építenünk. Egyszerű, letisztult dolgokban gondolkodom.