Hamvay Péter @ Népszava
2009. 12. 03.
A 10 éves Frenák Pál Társulat jobb formában van, mint valaha. Az alternatív mozgalom fenegyereke a világ rangos színházai után bebocsátást nyert a Müpa Fesztiválszínházába is: a Nemzeti Táncszínház meghívására készíthette el a múlt héten bemutatott legújabb koreográfi áját, a Sevent, amelylyel új úton indult el. A Trafóban holnap és a hétvégén a K.áO.Sz.! felújítása lesz látható, szombaton hat órakor az együttesről szóló kötetet is bemutatják ugyanott. Frenák Pállal beszélgetünk a tíz évről.
– Gondolom, utálja a számvetés kifejezést…
– …nem is készítek ilyet. Legalábbis nem az ünnepre, hiszen minden munkám számvetés.
– Legújabb bemutatója, a Seven, a Nemzeti Táncszínház meghívására a Müpa színpadán valósult meg. Eszerint befogadta a mainstream. Büszke rá?
– Büszke vagyok arra, hogy a Fesztiválszínház hatalmas színpadát meg tudta tölteni hét táncos, mégpedig úgy, hogy hű maradtam önmagamhoz, és most is minimális színpadi elemeket használtam. De remélem, a Nemzeti Táncszínház is büszke ránk. Merthogy az egyéb táncműfajok is rá vannak utalva a kortársra: nem egymás ellen játszunk, hanem egymást erősítve. Hiszen új közönséget hozunk, az új technikákkal, megközelítésekkel megtermékenyítjük a tánc más formáit is. Az emberek újdonságra és minőségre vágynak. Ezt az igényüket kell kiszolgálni.
– Sokan azt mondták a premier után: „Ez nem Frenák volt.”.
– Én pedig, most, hogy a Trafóban a hétvégén újra színre kerülő K.áO.Sz.! próbáit csinálom, érzem azt, ez nem Frenák! Persze túlzok, de kétségtelen, én ma már nem ilyen vagyok. Inkább olyan, mint az új darab. Elengedtem a nagy akarást. Már nem akarok annyira megfelelni, bizonyítani sem. Így egy kicsit eltávolodok a rólam kialakult sztereotípiáktól is. Kevesebb a darabban az erotika, a testiség, és több a fi lozófi a. Kevesebb a fájdalom, és több az optimizmus.
– Öregszik?
– Ötven múltam. Másként látok dolgokat. Az biztos, hogy egy korszak mögöttem van, és a Sevennel elindultam egy új úton. Azt még nem tudom, hova vezet.
– A Seven egyik jelenetében a szereplők maguk után húzzák a díszletet jelentő traktorgumikat, mint a nomádok, akik folyton úton vannak. Egy kicsit ön is ilyen, nem? Turnék világszerte és állandó ingázás Franciaország és Magyarország között. Hol van az otthona?
– Az otthonom mindig ott van, ahol ki tudom fejezni önmagam. Ahol van erre befogadó közeg, legyen az Tokióban, Szingapúrban, Párizsban, Budapesten…
– Meg is kérdezik néha, hogy magyarnak tartja-e magát…
– …és már meg sem sértődök rajta. Huszonöt éve telepedtem le Franciaországban, ott tudják, hogy magyar vagyok. De az elmúlt tíz évben itthon van a bázisom, így azóta kétlaki vagyok. Ugye nem kell egy művésznek egész életében itthon élnie és gulyáslevest ennie, hogy magyarnak tartsák! A szakmának azzal kellene foglalkozni, hogy minél több olyan magyar együttes legyen, amely külföldön is elismert, mert ez megtermékenyíti a hazai táncot is.
– Paradox módon épp a kis társulatok sikeresek, mint az öné.
– Kicsi? Azért mert négy táncossal is el tudom mondani azt, amit más tizenkettővel?
– De azért szeretne tizenkét táncost szerződtetni…
– A harmincéves szakmai tapasztalatom és a nemzetközi renomém megengedné, hogy nagyobb, akár tizenkét fős társulatot is vezessek. Ha az államtól több bizalmat kapnánk, meg is tehetném.
– Az előadó-művészeti törvény azért segített valamicskét a helyzetükön, nem?
– A garantált támogatás megengedte, hogy nem négy táncosom van, hanem hat. De fundamentális változtatásokat nem engedett meg. A 37 millió akkor lenne elég, ha hároméves perspektívát nyitna, és produkcióra tudnánk költeni, nem infrastruktúrára.
– Csak az államtól lehet várni segítséget?
– A szponzorok olyan nagy publicitást várnak, amit mi nem tudunk megadni abban a formában, amit elvárnának, és nyilvánvalóan eladni pedig nem akarom magam. Remélem, találunk olyat, aki megérti ezt.
– Úgy tűnik, összefogott a szakma a Táncszínház csökkenő támogatása kapcsán, ez jó jel ön szerint?
– A szakma ma is szétforgácsolt, de mi, alternatívok, próbálunk egységbe állni Hudi Lászlóék és Szögi Csabáék segítségével. Olykor egymás ellen küzdünk. Ha valaki több pénzt kap, úgy érezzük, előlünk vették el. Az egymás ellen fenekedés helyett az alkotóknak inkább olyan darabokat kellene alkotni, amelyek külföldön is keresettek. Az államnak pedig minden fi llér után meg kellene kérdezni: Te mit teszel hozzá? Dialógus kellene a szakmán belül, a világban való tájékozottság a táncosok oldaláról, és bátorság a kultúrpolitika részéről. Franciaországban meglépték, hogy újító szellemű, friss alkotóknak adtak patinás intézményeket. A párizsi opera minden évben meghív egy-egy kortárs koreográfust. Mindent és mindenkit a helyére kellene tenni.
– Ön hol érezné a helyén magát?
– Boldog volnék, ha lenne mögöttem egy olyan infrastrukturális háttér, mely lehetővé tenné, hogy kutatásokat folytathassak a mozgássérültekkel, beavató színházat csinálhassak szociálisan hátrányos helyzetűek között. Ehelyett minden nap harcolni kell a túlélésért.