2012. 08. 25. @ 7óra7
A montázsszerűen megelevenedő történet a magányból indul, a társas magányban folytatódik, majd az intimitás magányában teljesedik ki, hogy aztán az utolsó képkockán a lelket, a vakító pompa mögé bújtatva, végképp elzárják egy sötét zugba, valahol legbelül, hogy az soha ne emlékezzen arra, hogy valaha is egyedül volt, hogy tulajdonképpen ő még most is teljesen egyedül van. Az egyes képeken megjelenik a tehetetlenségtől kábultan szenvedő férfi, az ugyancsak egyedül, de a szexhiánytól a kanapén majdhogynem detonáló, a vágytól szétfeszült nő, a Cosmopolitanen szocializálódott nő-, és az alkoholban kiteljesedő férfibarátság, és néhány stilizált ágyjelenet, amelyet egy teljesen naturális csoportos aktus felidézése követ, majd egy különös divatbemutató zár le.
A képek önmagukban is tűpontosak, akár az egymás szemébe vigyorgó, de egyébként velejéig féltékeny barátnők fotóját, akár a férfiszerepet végzetesen félreértő, és azt csupán fizikai szinten értelmező üzletember erőszakba fulladó szexjelenetét, akár a lábközi húsból fakadó hatalomnak teljes tudatában lévő, és nem is a kéjtől, hanem a dominancia mámoros érzésétől kielégült nőt nézzük, ám egymás mellé helyezve őket, mást mutatnak. Mutatnak öntudatlanul, üveges tekintettel sodródó élőhalottakat, céltalan testvadászokat, és a szexust hajszoló teljes intimitás-analfabétákat, akikben egy közös van: a testi kényeztetésbe való menekülés, amelynek már-már lírai installációja a Fekete Zoltán, Nelson Reguera és Kolozsi Viktória által eltáncolt, gépzakatolású eksztázist villantó gruppenjelenet. A görcsös ösztönorientáltság, az egyedülléttől való félelem, és a valódi emberi kapcsolatoknak a teljes hiánya vezet oda, hogy a legkézenfekvőbb dologba keressünk menedéket, még akkor is, ha pontosan érezzük annak önmagában való ürességét, hiszen az intimitásnak csak szükséges, ám nem elégséges feltétele a test. Az Ember nélkül nem jöhet létre.
Ezért is olyan ambivalens az utolsó kép, ahol a csillogó ruhában pózoló táncosok között (akik ebben a pillanatban karakterükkel eggyé válnak, és magukat sem vonják ki az előadás témája alól) megjelenik egy félszegen felfelé bámuló sárszínű gyerekfelnőtt, hogy hirtelen azt se tudjuk eldönteni, hogy minek tapsolunk: saját magunk bukásának, vagy valami megkerülhetetlen felkiáltójelnek. Aztán hazafelé az emberben kirajzolódnak a kontúrok, és összeáll a kép: az a félszeg gyerek – nagy szavakkal mondva – a lélek, az Ember valódi kora, míg a körülötte lévő vakító csinnadratta a test ál-érettségét mutatja, hiszen korunk csak és kizárólag a test, a külcsín, a felszín „értékeire” koncentrál, és közben azt kutatja, miért is boldogtalan, amire ez a kép egy lehetséges válasz.
A táncosok (a már említetteken kívül Lisa Kostur, Janter Emese és Czéh Balázs) lebilincselő pontossággal, teljes harmóniában egymással és szerepükkel viszik színpadra Frenák koreográfiáját, amelynek minden mozdulata adekvát és végiggondolt, és nem mellesleg egész egyszerűen esztétikai élmény, ahogy Marton János fénybeállításai is, amik a férfitestet döbbenetes érzékenységgel, eleven görög szobrokként, szinte ecsettel festik meg a színpadon. Kihagyhatatlan, gyönyörű és minden porcikájában profi előadás.