Esküvő a Trafóban | Frenák Pál Társulat: Hymen

Czimmermann Mária @olvassbele.com

2012. április 13.


Nagy várakozás előzte meg a Frenák Pál Társulat új darabjának bemutatóját. A Trafó szokás szerint zsúfolásig megtelt. A társulatnak sok a rajongója, akik igazi premiert utoljára 2010-ben láthattak, mert a tavaly bemutatott Frisson felújítás volt.

Az előadás címe Hymen – az esküvő, a nász latin istenségének neve.


A színpadon egy nagy, átlátszó felfújható medencét látunk, ami üres, de ha mozognak benne, azt az illúziót kelti, hogy vízzel van tele. A medence fölé rengeteg menyasszonyi ruhát függesztettek fel. Az emberek lakodalomra készülnek. A szőke menyasszony (Jantner Emese) még kombinéban a menyasszonyi ruháját adja oda a kerekes székben ülő fiúnak, hogy elterelje a figyelmét, arról, hogy a szintén szőke vőlegénnyel (Feicht Zoltán) szeretkezik. A vőlegény a bakancsát fényesíti, a nő a ruháját próbálja. Majd kimennek, és egy szürke-fekete ruhás, fekete hajú lány (Vasas Erika) jön be, és azt táncolja el, hogy ő ettől az egésztől nagyon ki van borulva. Vergődik a medencében, majd nem mozdul többet.


A tolószékes fiú kiemeli magát a székből, és kimenti a lányt. A lány ájultnak tűnik, a fiú élesztgeti, majd talpra állítja, és járni kényszeríti. A lány, mint valami rab, engedelmeskedik, és a kezénél fogva húzza a fiút a székével együtt.


Bejön egy másik rokon (Nelson Reguera). Neki sincs ínyére a lakodalom, de nincs annyira kétségbeesve, mint a lány. A medence szélén egyensúlyoz, vergődik ő is egy kicsit, majd játszani kezd a mozgássérült fiúval. Az ilyen jelenetek időnként előfordulnak Frenák-darabokban, és nagyon szoktam szeretni, amint utánozzák egymást, nagyon figyelnek egymásra a szereplők, és aztán örömmel együtt mozognak. Reguera is összeomlik, a fiú vigasztalja.


Később a szőke nővel, aki valószínűleg az anyja, konfliktusba kerül a tolószékes fiú, és egymáshoz sem érve „verekszenek”. Az anya elutasításában, támadásában, a fogyatékos fiú dacos ellenkezésében lappang az időnként kirobbanó keserűség, hogy az anya nem tudja őt elfogadni. Mert egyébként gondoskodóan, szelíden bánik vele, de az esküvővel járó stressz kihozza belőle is az elkeseredést.


A Holoda Péter által zseniálisan megszemélyesített mozgás- és értelmi sérült fiú volt az egyetlen érdekes, figyelemreméltó és szerethető jelenség a darabban. Az előbb leírt jelenetek pedig a legszebbek és legemlékezetesebbek, mert ezekben vannak legalább olyan részletek, melyekhez hasonlóakat még nem ismertem Frenák más darabjaiból. Egyébként minden táncos a tőle megszokott mozgás- és érzésvilágot jeleníti meg. (Feicht Zoltánt ugyan még nem láttam Frenáknál, de az általa jól megformált karaktert igen.) És ha vége a készülődésnek, fotó, és kezdődhet a mulatság.


A dramaturgia által előírt mulatság azonban megmaradt a színpadon. Az előadást ettől kezdve komolyan venni nem tudtam, igazán szórakoztatónak sem találtam. Igen zavaró, hogy minden túl konkrét. Hogy ráismerek arra, milyen egy lagzi, és semmi ezen túlmutatót nem sugall. A jelenet nem más, mint önmaga. Például: már mindenki be van rúgva, és kötekednek egymással. Az izmos pasi zuhanyozik, majd kidől. Nincs is már kedve az arájához, hiszen ami csak történhetett, az már úgyis megtörtént közöttük.


Az egész esküvő csak formalitás, amit egyedül a szőke nő élvez, de azért ő is szenved tőle. Úgy, ahogy Jantner Emese szenvedni szokott a Frenák-előadásokban. A vőlegény büszke, mert olyan macsós dolog, hogy mostantól „enyém a nő”. A többiek csupán jó képet vágnak az egészhez, és megpróbálják élvezni. Van tánc meg magyar nóta is, ahogy kell. De a feszültség olykor kirobban, beintenek, csak úgy, a világnak, és mosoly helyett vicsorognak. Mindenki főszereplő szeretne lenni, menyasszony és vőlegény egyszerre. Ezért van mindenki menyasszonyi ruhában, a bakancs a lábukon meg a vőlegényt jelenti. Ez bizony frenáki panel, volt már a Fiúk-ban is hasonló. Néha egészen mesejátékszerűnek tűnik a látvány a királylányos ruhákkal, a szőke nővel, a szőke királyfival meg a fekete hajú Hamupipőkével.


A felfújható, puha és átlátszó medence, a menyasszonyi ruhák lebegő tüllszoknyái, a világos színpad súlytalanná teszik az emberek szenvedését. A mozgás, a drámaiság elvész ebben a közegben. A fogyatékos fiú tűnik az egyetlen eleven lénynek ezek között a kísértetek között.

Frenák gyakran használ fogyatékos emberekre jellemző mozgásokat a koreográfiákban. Gyakran előfordul munkáiban a siketek jelnyelve, az autistákra jellemző mozgások, a megbénult láb. Ez nagyon tetszik, mert így teljes a világ. A táncos az egyik pillanatban még a földön csúszik béna lábakkal, a következő pillanatban meg elképesztő akrobatikus mozgást mutat be. Sűrítve jelenik meg, hogy ugyanaz az ember lehet végtelenül elesett és csodálatosan ügyes. A fogyatékosság nem ritka és különleges dolog, bárhol felbukkanhat.


A Hymenben viszont Holoda Péter végig béna marad és értelmi sérült (még a taps alatt is). Tudjuk, hogy a valóságban is ritka a csodás gyógyulás. Hiába próbálnánk másra gondolni a látottakról, a rokkantság tárgyiasulása, a kerekes szék visszavonhatatlanul a konkréthoz láncol. Elvágja annak a lehetőségét, hogy a látvány önmagánál többet jelenthessen.


Egyszer meg lehetett nézni, de Frenákéktól sokkal nagyobb élményekhez szoktam. Többet is várok.


Forrás: https://olvassbele.com/2012/04/13/eskuvo-a-trafoban-frenak-pal-tarsulat-hymen/

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu