Ezt egy életen át kell játszani?

Horeczky Krisztina @ Népszabadság

2012.04.06.


Frenák Pál Társulat: Hymen Trafó


Egy kiváló, (ön)ironikus színész a pályája kezdetén arról beszélt nekem: noha érzése szerint élete végéig furcsa, vicces, hendikepes figurákat fog játszani, svájcisapkában, vastag szemüveggel, azért reméli, talán módja lesz valós hangon, egyéniségével némiképp megegyező szerepben is megnyilvánulni. „Szeretnék egyszer bejönni a színpadra, és azt mondani egy jól szabott öltönyben: jó napot kívánok, ez és ez vagyok, és kisasszony, magáért odaadnám mindenemet” – így Kocsis Gergely, a budapesti Katona József Színház tagja.

Frenák Pál ötvenperces patronpuffogtatása egyebek közt azt bizonyította, mi történik, amikor a hajdanán újdonnak tetsző, vakmerő stílus tartalmatlan, üres manírrá, míg a szerep álságos, ernyedt pózzá lesz. A Hymen (házasság, nász, szűzhártya) a sajtóanyag ismerete nélkül kusza kapcsolati hálók kibogozhatatlan szövevénye, melyben legföljebb machetével lehetséges rendet vágni. A színen egy fölfújható, víz nélküli gumimedence. A hátrányos helyzetű família szőke leánya (Jantner Emese) az esküvőjére készül, ám nem veti szét a boldogság: a fölütéskor száját ordításra tátja, majd ábrázata, akár a keresztfára tekintő Szűz Máriáé. Hamarost erotikus dulakodásba fog egy narcisztikus, címlapmodellszerű ifjúval (Feicht Zoltán), aki minden látszat ellenére nem a jövendőbelije, hanem a testvére. A kerekes székes, artikulátlan hangokat kiadó, fogyatékos fiú az öccse (a remek Holoda Péter). A fekete hajú, túlfűtött fehérnép pedig a húga – s mint olvastam, fattyú és cigány (Vasas Erika). A péterfyborisan affektált mátka az idegen ajkú, snájdig jegyesére (Nelson Reguera) ügyet sem vet. A képességes előadók hosszasan vergődnek, hánykolódnak, tépkedik egymást Gilles Gauvin sikolyokkal, hörgésekkel tarkított vegyes elegyesére. A sallangoktól terhelt, mintha a szél hordta volna össze, szedett-vedettség az unásig ismert – főként az InTimE-ból visszaköszönő – konzervjelenetek tárháza. Az alkotó eleinte rejtélyeskedő, lidérces groteszkkel kísérletezik (a háttérvászonra kivetített, menyegzői ruhát viselő öregasszony képe hatásos), ám ihlettelen modorossága végül revüs giccsbe fullad – a queeresztétika jegyében. A szereplők a She’s a Ladyre, Brahms V. magyar táncára és A mi szerelmünkről de sokat beszélnek című nótára ropják. A menyasszonyi ruhában csürdöngölő, bakancsos férfiak Matthew Bourne 1995-ös, biszexuális Hattyúk tavát juttatták eszembe. Az utalási szándékot erősíti, hogy a félmeztelen Jantner Csajkovszkij balettzenéjére szólózott, elszántan szenvelegve.


Frenák művészi attitűdje ahhoz hasonlatos, mint amikor egy kapatos férfi ember beszabadul egy falusi céllövöldébe, ottan összevissza lődöz, majd az áhított főnyeremény, a hatalmas plüsspanda helyett eltalál egy malacperselyt. A fércmű befejezéseként madzagon lógó araruhák hullanak le a magasból – Jirí Kylián eredeti ötletét újrahasznosítva. A „menyecskék” mellett a Jantner által a nézőtérről a deszkákra csábított férfiak/önjelölt kérők ácsorognak – köztük Bozóki András, mellkasán 8-as sorszámmal. A tökéletes testű, roppant mutatós táncosok között az egykori kultuszminiszter tétovábbnak tűnik, mint amikor a jegypénztárnál, majd a színházterembe való bejutáskor csörtetett előre, pöffeteg arroganciával követelve elsőbbséget magának. A reflektorok fényében vadkörtevigyorral leplezi zavarát, megszeppenten integet hölgyének – miközben a You’ll Never Find Another Love Like Mine szól.


Frenák Pál rendre megbicsakló hangja egyre hamisabban cseng, (újabb) henyesége nem más, mint oeuvre-jének nosztalgikus karikatúrája. Az alsógatyával kombinált dzsigolózakót időszerű volna jól szabott öltönyre cserélni, majd az infantilis, hagymázas szabványhadova helyett elő kéne állni az egyetlen érvényes, téttel bíró, felnőtt közlendővel.

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu