Kutszegi Csaba @ tánckritika.hu 2010. január 8.
BESZÉLGETÉS FRENÁK PÁLLAL
10 éves a Frenák Pál Társulat. A jubileumra könyv jelent meg, felújították a KáOsz, majd a Fiúk című koreográfiát, miközben új helyszínen premierrel is jelentkeztek: a Művészetek Palotájában bemutatták a Sevent. Frenák Pál feleslegesnek tartja az évi két premier mindenáron való erőltetését, viszont sikeres darabjait nem hagyja elveszni.
– Szükség lenne olyan repertoárszínházra, ahol a kortárstánc-darabokat folyamatosan műsoron tartják?
Frenák Pál: Attól függ, vannak-e olyan darabok, amelyek megőrzik az időszerűségüket. Amikor felújítom valamelyik előadásomat, az első kérdésem mindig az, hogy mennyire tartja az aktualitását. Nem akarok nagyképűen nyilatkozni, de ha egy régebbi munkámhoz nyúlok, általában azt veszem észre, hogy az sokszor aktuálisabb ma, mint tegnap volt. Azt viszont veszélyesnek tartom, ha valaki nagyon sok darabot akar repertoáron tartani. Ezért arra törekszem, hogy olyan repertoárom legyen, amely választási lehetőséget kínál a programszervezőknek.
– Magyarországon – tisztelet a kivételnek! – már az is megfelelő eredménynek számít, ha egy évadban az új darab hatszor-nyolcszor műsorra kerül, aztán eltűnhet a feledés homályába, mert már az újra kell készülni.
FP: Nem akarom kritizálni a magyar szakmát, de itthon, amikor repertoárról beszélünk, egy kicsit provinciálisan gondolkodunk. Lebecsüljük, vagy éppen túlbecsüljük magunkat, pedig a nemzetközi piacban kellene gondolkodni, megpróbálni élesen rálátni arra, hogyan állja meg a helyét egy előadás Budapesten, Tokióban vagy Párizsban.
– Amikor a repertoárszínházra kérdeztem, állandó játszóhelyre gondoltam, ahol kortárs alkotások repertoárszerűen műsoron vannak…
FP: Annak nem lenne értelme, ha mindegyik jelentősebb koreográfusnak lenne egy saját repertoárszínháza. De olyan táncközpontot el tudok képzelni, amelynek a programját több koreográfus állítja össze. Ilyen helyzetben sokszor nem könnyű az egymás közti párbeszéd, de meg kell tanulni intelligensen együtt gondolkodni.
– Közönségigény lenne Magyarországon ilyen játszóhelyre?
FP: Ez attól is függ, hogy mennyire tudjuk „fejleszteni” a közönséget. Kellenek beavató előadások, ki kell menni az egyetemekre, középiskolákba. Hat évvel ezelőtt, ha Lille-ben léptem fel, egy előadást tudtam játszani fél házzal. Ma már hármat-négyet játszom teltházzal, négy-öt-hatszáz férőhelyes helyeken. Mert szólókkal, duettekkel kimentünk az egyetemekre, aulákba, tornatermekbe, bemutatókat tartottunk, vagy csak beszélgettünk. Jelenleg az építészeti főiskolán van vagy nyolcvan tanítványom, akiknek három-négyhavonta tartok egy-egy kurzust. De nemcsak ezek a gyakorlati dolgok lényegesek, hanem a gondolkodásmód, az egésznek a filozófiai, kultúrpolitikai, szociológiai háttere. Az építész hallgatókkal például rajzoltattam színpadképeket. Elmondtam, hogy a színpadon térben, időben és energiában mire lenne szükségem, és hatszázan hatszázféle megoldással álltak elő. Sok-sok apró dolgot lehet tenni. Siketnéma, fogyatékos, vagy hátrányos helyzetben levő gyerekekkel is lehet foglalkozni. Erre Magyarországon is óriási lenne igény, hiszen éppen az a legnagyobb gond, hogy rengeteget beszélünk, de a verbális kommunikáción kívül nem nagyon történik semmi. A gyerekek az iskolákban meg már lassan tornaórára sem járnak.
– Tehát ha a közönséget kinevelnénk, az érdeklődők megtöltenék a táncközpontokat is, ahol új és régebbi kortárs darabok lehetnének műsoron…
FP: Franciaországban például ez úgy van, hogy ezekben a központokban előadásokat tartanak, pedagógiai munka és professzionális képzés folyik. A pedagógiai munkának nagyon fontos része, hogy kurzusokon amatőrök számára átérezhetővé teszik a mozgást, a táncot. Gondold el, Franciaországban tizennyolc ilyen koreográfiai központ van. Ez talán már egy kicsit sok is, míg Magyarországon vagy Közép-Európában viszont egy sincsen. Bár nemrég hallottam, hogy Romániában, Bukarestben már működik ilyen, illetve Temesváron készülnek létrehozni hasonlót, ahová engem is hívnak.
– Egyetértesz azokkal, akik azt mondják, hogy kortárs repertoárra nincs szükség, mert ebben a műfajban mindig újdonságra kell törekedni, a korábbi már nem is érdekes?
FP: Abban nem hiszek, hogy olyan repertoárra lenne szükség, amit évekig fenntartok, forgatok, erőltetek.
– Mennyi ideig tartanád ésszerűnek egy darab folyamatos műsoron tartását? Hogy volt ez például a most felújított Fiúk esetében?
FP: A Fiúkat két-három évig tartottam repertoáron. Úgy, hogy évente különböző helyeken tízszer-hússzor játszottuk. Azt nagyon rossznak tartanám, ha valaki havonta próbálná meg tízszer-hússzor előadni. De az sem lenne jó, ha hosszú évekig, már rutinból játszva igyekeznénk műsoron tartani. A másik véglet viszont az, hogy a kuratóriumok gyakorlatilag arra kényszerítik az alkotókat, hogy minden évben új darabot csináljanak. Pedig jobb lenne olyan előadásokat készíteni, amelyeket egy-két évig forgalmazni lehet. Nyugat-Európában a már elismert koreográfusoknak kétévente kell egy darabot létrehozniuk. Magyarországon, amikor néhány éve bátorkodtam egy évig nem alkotni, illetve csak a MILANcímű szólókoreográfiát készítettem el, az egész szakma letámadott. A minisztérium, a kuratóriumok el akartak ásni, mert nem alkotok. Közben, abban az évben éppen a Fiúkkal tizenhat európai városban turnéztunk. Még ma is fel vagyok háborodva, ha belegondolok: a támogatásom felét megvonták, pedig abban az évben is meg volt hirdetve, hogy Magyarországnak az európai kulturális kapcsolatait kell erősítenie.
– Ha ez még veled is megtörtént, képzeld el, mekkora nyomás alatt van az a pályája elején álló, még nem befutott koreográfus vagy együttesvezető, aki tudja: muszáj évi két premiert produkálnia, különben kiesik a pályázati pénzhez jutás mókuskerekéből. Ha meg ontja az újdonságokat, a kritika rámutat: ismétli önmagát. Rólad is írták már…
FP: …hogy lopok önmagamtól.
– Én nem így fogalmaztam volna, de erre gondoltam.
FP: Bocsáss meg! Ne tévesszük össze azt, hogy valakinek saját, jellemző motívumai vannak azzal, hogy önmagától lop. A stílusjegyek nem összetéveszthetők a halál unalommal és a minőségtelenséggel. Én maximálisan elmélyülök, és hittel állok minden új munkámhoz. Ha valamibe belemerülök, és az hosszabban foglalkoztat, az nem önismétlés. Nézd meg Francis Bacon képeit: meglátod, hogy mindegyik ugyanaz. Különben nagyon örültem, amikor azt olvastam, hogy a Frenák önmagától lop. Az lett volna rossz, ha azt írják: a Pina Bauschtól, vagy az isten tudja, ki mindenkitől lopok. Egyébként két koreográfia között próbálom fékezni magam, húzni, tolni az időt: az előző után minél később megalkotni az újat.
– A pályázati rendszer, a fennmaradásért vívott harc tehát rákényszeríti az alkotókat arra, hogy ontsák magukból az új műveket. De mintha a közönség is e tekintetben el lenne kényeztetve. A kortárs táncban állandóan újdonságot várnak, sőt szinte hisztérikusan követelik a megdöbbentőt, az extrémitást, a felfokozott frivolitást, a még bizarrabb látványt. Ezt te is így látod?
FP: Igen, pontosan. Már a közönség sem tud elmélyülni. Például a Sevenre is mondták, hogy nem frenákos darab. Miért? Mert van egy letisztult folyamata? Amiért átlátható, és az elején nem úgy robban be, mint például a Fiúk? Másrészről meg nagyon fontos a közönség potenciálja, fogékonysága az újra. A MüPában a Seven premierjén nyolcvan százalékban olyanok ültek, akik még soha nem láttak Frenák-darabot. Azt hittem, hogy ki fognak fütyülni. Azonban nagyon kellemesen csalódtam. A közönség átadta magát, és befogadta az előadást. Nyilván azért, mert új ihletet, új inspirációt, információt kaptak.
– A Fiúk bemutatója 2004-ben volt. Hogy ítéled meg: ugyanazt jelenti, üzeni ma is, mint hat évvel ezelőtt?
FP: A bemutató után mindenki azzal jött, hogy a Fiúk a nemi identitásról szól. Ma már ezt nem így látom, elrugaszkodtam ettől. Nekem a Fiúk nem arról szól, hogy ki férfi, ki nem az, a kötél a fallosz szimbolikája-e, vagy sem… A Fiúk arról szól, hogy energiák és kimondatlan szavak évekig a testbe vannak zárva, és ez nem tud előtörni, kifejezési utat találni. Nézd meg: a Fiúk a legnagyobb magányról szól, nem az identitásról.
– Ezt 2004-ben is így gondoltad?
FP: Nem teljesen. Ez mára tisztult le. Akkor kicsit más problémák foglalkoztattak, másban voltam elmerülve. De akkor sem a nemi identitásról szólt a Fiúk, hanem arról a vágyról, hogy minden ember szeretné meglátni, megmutatni önmagát olyan lehetetlen állapotokban, amelyekben maga sem tudja, hogy hol van, mit csinál és hova jut.
– Tehát a „férfiak női szerepben” csak egy metaforája ennek az általános vágynak?
FP: Igen. A próbák alatt, amikor dolgozom, még nem tudom ilyen pontosan megfogalmazni. Mindig egy-két évvel a bemutató után tudok csak a darabjaimról beszélni. De hát koreográfus vagyok, nem író. A Gördeszkákban sem arról a gyerekről beszéltem, aki én voltam, hanem egy gyerekről, aki át- és megláttatja a közönséggel, hogy milyenek a gyerekek. Felhasználtam persze a saját intézeti éveim tapasztalatait, de nem magamról beszéltem. Ami nekem személyes, azt nem is viszem színpadra. Művész vagyok: ha kell, a krokodil bőrébe is belebújok.
– A Fiúkban megfogalmazott vágyak mindig aktuálisak lesznek. És attól sem kell félnünk, hogy a világ hirtelen olyan jóvá változik, hogy a szintén nemrég felújított KáOsz elveszti az aktualitását.
FP: Hát nem. De ez a felismerés engem is megrémít.