Hősök egy racionalitáson túli dimenzióból

Szász Emese @ Fidelio

2017. november

Frenák Pállal, a Nemzeti Táncszínházzal és a CAFe Budapesttel koprodukcióban készülő, október 31-én a Müpában látható, HIR-O című előadásáról beszélgettünk az egyik próbája után. A darabban társulatának tagjai mellett a Táncművészeti Egyetem végzős modern szakos tanulói is bemutatkoznak.

Fidelio: Elnézve a próbán a HIR-O díszletét és jelmezeit, ennyire konkrétan talán még egyetlen Frenák-darabban sem jelent meg a japán kultúra.

Frenák Pál: Valóban, ilyen direkt módon még soha nem nyúltam hozzá. Közvetlen inspirációim voltak Marguerite Duras könyve és Alain Resnais ennek alapján készült filmje, a Szerelmem, Hirosima és a hirosimai atomkatasztrófát drámaian megörökítő eredeti dokumentumok, filmek, mint a Fekete eső, és természetesen saját közvetlen emlékeim, amiket a Villa Kujoyama koreográfusi díjasaként szereztem Japánban. A mű emberi kapcsolotokon keresztül vizsgál egyetemes társadalmi problémákat: képes-e a társadalom felelősséget vállalni a közelmúlt tragikus eseményeiért, és tanulva abból kilépni a folyamatos önpusztításból.

F: Mi az oka, hogy a korábbi darabjaival szemben most először vállaltan társadalmi üzenetet is megfogalmaz a hirosimai atomkatasztrófa megidézésével?

FP: Valamennyi darab megfogalmaz egyfajta társadalmi üzenetet. Azt gondolom, hogy az emberiség jelen pillanatban különböző politikai és gazdasági érdekrendszerekben gondolkodik, holott sokkal globálisabb problémákat kellene először megoldani. Például, hogy miért dolgozik az ember a természet ellen, ha tudja, hogy az előbb-utóbb úgyis felülkerekedik az akaratán? Ez szerintem nemcsak politikai, de emberi létkérdés is. Ugyanakkor nem szeretnénk tragikus képet festeni – a darab sokkal inkább keresi a fejlődés lehetőségét és reménytelien közelíti meg az alaptematikát.

F: Az Ön által korábban tanulmányozott butoh tánc és annak filozófiája hogyan jelenik meg az előadásban?

FP: Mozgásanyagban, a tiszta fehér szín dominálásában, a testfestésben és a bambuszból készült díszletelemekben visszautalok a butoh konkrét kifejezési eszközeire, miközben teljesen újszerű formában mutatom be. A butoh tánc arról szól, hogy az ember belakja a testét, tehát a lélek, a szellemiség és a test egységét próbálja megteremteni. Ennek elérésére egy élet is kevés, de már az erre való törekvés is szép dolog. Legyünk őszinték: a mai világban annyit érsz, amennyit mutatsz magadból. Ez probléma! A HIR-O nem akar több lenni, mint ami; az embert önvalójában mutatja be.

F: Köztudott, hogy a táncosaitól is megköveteli a sallangmentességet, és a próbán is látható volt, hogg a Táncművészeti Egyetem hallgatóiról próbálta lenyesegetni a túlgondolt mozdulatokat.

FP: Fantasztikus dolog, hogy most együtt dolgozunk a Táncművészeti Egyetem modern szakos végzőseivel. Szeretném elérni, hogy ne önmagukat mutogassák, hanem valami mondanivalóra hívják fel a figyelmet, tehát láttassanak. Ők most belekóstolnak ebbe a világba, kapnak pár pofont, hogy rájöjjenek: a táncban – és egyáltalán a művészetben – nem szabad racionálisan gondolkodni.

F: A bambuszból készült díszlet milyen kihívás elé állítja a táncosokat?

FP: Ez az egyik legveszélyesebb eszköz, amivel valaha dolgoztunk, mert az általunk kialakított struktúrákban folyamatos mozgásban van, ami a táncosoktól fokozott figyelmet követel. A bambusznak a japán kultúrában lényeges szerepe van, úgy az építészetben, mint a mindennapi életben: rengeteg tárgy készül belőle, többek között a táplálkozáshoz használt eszközök. Fontos, hogy az egész előadást végigkíséri ennek a létanyagnak a spirális mozgása. Ezzel is azt próbáljuk érzékeltetni, hogy bármit is tesz az emberiség, nem fog tudni ellenszegülni a természetnek.

F: A butoh táncműfajt alapító Kazuo Ohnóval való találkozása hogyan befolyásolta a szemléletét?

FP: Amikor találkoztam vele, kilencvennégy éves volt. Ő egy hatalmas művész, és pontosan érezte, hogy nekem nincs mit mondania. Ez volt a legnagyobb tanítása: „én nem tehetek érted semmit”. Én is ezt csinálom a táncosokkal: magukra hagyom őket. Segítek nekik, ha elakadnak, de Kazuo Ohno még ezt se tette. Ő már egy racionalitáson túli dimenzióban mozgott, és azonnal meg tudta állapítani, hogy ki milyen ember. Nálam is ez van: bejössz a terembe, és annyi vagy, amennyi. Vannak művészek, akik csak eljátsszák, hogy művészek. Ha valaki önazonos, akkor nem kell semmit eljátszania.