Sisso @ Kultura.hu
2009.02.14
Frenák Pál kvázi új darabja az ikerlélek fordított története, a magányosságról szól, arról, hogy szoros kötelékben lehetünk leginkább egyedül. A koreográfus lemerül munícióért a tudattalan sötét rétegeibe, felhozza a gyöngyöket, söpröget, és kicsit maszatol. KRITIKA
Fő, hogy nincsen boncolás, nem kell belesüppedni az értelmezésbe, mert Frenák Pál könnyedén láttat gondolatokat tánccal, soha nem analizál, inkább ellentétez, ahogy ezúttal is. Szép és vad, finom és érdes darab ez is. Töredezetten, álomszerűen sejlik fel benne a közös testvéri múlt, a harmonikus androgün létezés, a társbérlet az anyaméhben, ami kényelmetlen is lehet, a homoerotikus incesztus lehellete, és a kitörni vágyás, az önállóság nehézségei. Lassú- és vad zene váltja egymást, komoly muzsika, tengerparti sirály ricsaj, és a legvadabb, fémes techno-zene, nyugodtabb szinkrontáncok, majd ideges, vibráló szólók, néha bábozás. A gyermekkor játszótereit, és a szájber-korszakot egyszerre idéző fém-plexi hintától a betonfalig és a dobhártya-szaggató techno zenéig minden megtalálható itt egy helyen, ami a nagyvárosi ikongyűjteményhez kell, urbánus díszletek között zajlik az elmagányosodott ikerpár története.
Egyébként a 2006-os MIL AN című szólót gondolta tovább ebben a darabjában Frenák. Annak az volt a szexepilje, hogy Várnagy Kristóf hipertáncos, egy embernagyságú, fehér, bauhaus bábuval vitte végig a jól felépített darabot.
Nem feltétlenül szükséges az új verzió megértéséhez az előző kontextusa, de bőven vannak hasonló elemek, főleg, ami a díszletet illeti. A nagy változás, hogy a fantom és ember reláció helyett egy hús-vér duót láthatunk, bár ez így sokkal kísértetiesebb. Major László táncolja a másik ént, olyanok Várnaggyal, mint a rúdon ülő, az összezártságtól bekattanás előtt álló madarak, akik menten kitépik egymás tollait. A madáremberek között megjelenik aztán a nagy fehér kísértet is, vagyis az egykori báb, mint egy emlékkép, mozog, játszik, épp, hogy nem beszél, és később is előjön, egészen kicsi, marionett formában, hogy táncoljon a padlóra vetülő fénycsíkokon. Borzongató és ugyanakkor szemkápráztató, szürreális képek ezek, mint Frenáknál megszokott, a jófajta giccs határain.
A tánc nem egyenletes, Major visszafogottabb, de technikás, feszült, szúrós az egész, a gólyalábas bábosnak jut egy kis kívülállóság, amitől a "mindent mozgató" szerepe is felsejlik a színpadon. A Nemzeti Táncszínház tere viszont lefojtja, klausztrofóbbá teszi ezt az amúgy sem szellősnek szánt darabot, talán az óriási ventillátor képe és a nézőtér felé sodró szele old ezen egy kicsit. A vadul görkorcsolyázó, fehérre meszelt fejű alakok nagyokat fékeznek a széleken, és az alig mozdulós, vibrálós test-párbeszédeknek is egész más értelmet ad ez beszorított közeg.
A kikötő betonmólóját idéző szürke-fehér "falnak" hátul, hol nekitámaszkodnak a táncosok, hol fejjel rohannak neki, az őrületig, aztán a testvérpár egyik tagja szárnyra kap, a másik lenn marad, a madarak riadtan üvöltöznek. Aztán, mintha elvágták volna, úgy ér véget a darab, mintha önkorlátozó módon innen is levágtak volna valami fontosat. Így tétován kezdődik a taps, de aztán erősödik.