Kutszegi Csaba @ Színház
2005. június
A világ végéről szóló misztikus jóslatok borzongatják az embert. Egy mondatban így lehet értelmezni Frenák Pál új bemutatójának, az Apokalipszis-Frissonnak a címét. A „frisson” franciául borzongást, remegést, reszketést jelent. Hogy a világvége borzalmaitól a halandók reszketnek, azzal a Jelenések könyve óta mindenki tisztában van. Ennél sokkal érdekesebb, hogy a különböző korok művészei hogyan ábrázolják a szörnyűségeket, mit tartalmaznak apokaliptikus látomásaik. Frenák Pál a XXI. században természetesen nem ugyanattól és nem ugyanúgy borzong, mint például Hieronymus Bosch a maga idejében.
Apokaliptikus látomásokat színpadon vagy festővásznon megjeleníteni csábító, sikerrel kecsegtető vállalkozás, mert ebben a témában a szigorú önkontroll korlátjai nélkül, szabadon szárnyalhatnak az egyéni asszociációk. Az Apokalipszissel e tekintetben legfeljebb a káoszábrázolások tudnak konkurálni. A szinte határtalan alkotói szabadság mellett nehéz még egy olyan okot találni, amely indokolná a manapság is oly kedvelt témaválasztást. A múlt évadban a MU színpadán Boschra utalva Gergye Krisztián is közkinccsé tette világvégi látomásait. Bosch esetében teljesen érthető, hogy keresztény, biblikus eszmekörben vizionált, hiszen csak az állt rendelkezésére. A mai alkotóknak viszont számtalan egyéb ürügy és lehetőség adódhat arra, hogy a halálról és a pusztulásról egyénien fogalmazzanak. A világvége boomja manapság amúgy is alászállóban van, az emberiség túlélte az ezredfordulót, sőt szeptember 11-ét is.
Frenák a Fiúk és a Csajok utánra nem is Apokalipszist tervezett, hanem a két előbbi alkotást akarta összegezni egy harmadik koreográfiában. Szerintem ez készült el Apokalipszis-Frisson címen, annak ellenére, hogy a premiert kísérő információk között nem található utalás az előző két darabra. De az is lehet, hogy a koreográfus időközben elvetette a triptichon ötletét, vagy később fogja elkészíteni a harmadik opusát. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy melyik variáció az igaz, és ebben az állításban szemernyi cinizmus sincs, mert a Frenák-alkotások látványban, mondanivalóban és koreografikusan olyan kifejezőek és anyagerősek, hogy nyugodtan nélkülözhetik a magyarázattal szolgáló címadást. Frenák és a hozzá hasonló alkotók műveit elég lenne megszámozni, mint a Köchl-jegyzékben a Mozart-opusokat, és ha daraboknak a számok mellett címük is maradna, az csak segítené az eligazodást.
Az Apokalipszis-Frissonban két nő és két férfi szerepel. A koreográfia egyik témája egymás közötti kapcsolatuk. A másik állandó motívum a szereplőknek a színpad közepén álló dobogóhoz fűződő viszonya. A lejtős, asszimetrikus berendezési tárgy felületén vetített képek jelennek meg. A táncosok rendszeresen felugrálnak az emelvényre, gurulnak, fetrengenek rajta, vagy a szélén araszolnak hernyószerű mozgással. Az összhatás – főleg az igényes alaposággal megkomponált dinamikus mozdulatoknak köszönhetően – impozáns. Az attraktív mozgáselemek, de az átkötő lépések is gondosan ki vannak dolgozva, a mozdulatok nem véletlenszerűen követik egymást, hanem megszerkesztett, kezdettel és befejezéssel ellátott mondatszerű egységekbe rendeződnek. Ez a koreográfiai tudatosság a Csajokban is megfigyelhető volt, és jobban is érvényesült benne, mint a Fiúkban, ezért az előbbit én jóval többre értékelem. Az Apokalipszis-Frissonért is maradéktalanul lelkesednék, ha nem kellene törnöm a fejemet azon, hogy a koreográfiának mi köze van a Jelenések könyvéhez vagy csak úgy általában a világvégi látomásokhoz. Valószínűleg bele kellene törődnöm abba, hogy a modern táncszínházban nem kell komolyan venni a darabcímeket, de az a baj, hogy az alkotók gyakran mégis túl komolyan veszik őket. Ha az Apokalipszis-Frisson második félórája hasonló volna az első harminc percéhez, akkor egységesebb, értékesebb műalkotás lenne. Az előadás második felében ugyanis egyre nagyobb szerephez jutnak az amúgy igen látványos víziók, és ez háttérbe szorítja a koreográfia kezdeti mozgáscentrikus jellegét. Hangsúlyoznom kell, hogy Frenák nem olcsó és üres látványmegoldásokat alkalmaz, hanem műgonddal komponál meg minden összetevőt, de kellő motiváció nélkül is többször elcsábul a látványos képi vagy éppen akrobatikus trükkök felé. A közönség egy része biztosan ezért kedveli.
Engem akkor nyűgöz le a táncszínpadi látvány attraktivitása, ha tartalmilag és (vagy) koreográfiailag megalapozott és telitalálatszerű, vagyis ha azt a benyomást kelti, hogy más megoldás az előadás megfelelő pontján szóba sem jöhetne. Ezzel szemben Frenák apokaliptikus jelenései néha esetlegesek, vagy már majdnem közhelyesek. Ez utóbbit akkor éreztem, amikor közismert Bee Gees-slágerre tollpihés csirkefejű táncosok jelentek meg (poén volt, vagy utalás Boschra?), de nem tudtam mit kezdeni a kutyasorsba kényszeríttett gázálarcos meztelen férfiakkal sem. Hasonló jelenet egyébként a Fiúkban is volt. Persze mindez tiszteletben tartható: lehet, Frenáknak így jelennek meg a végítélet előtti borzalmak.
Erősen leegyszerűsítve: az apokalipszisre utaló részletek kevésbé tetszettek, az attól függetleníthető emberi kapcsolatrendszerek táncos ábrázolását viszont végig kiemelkedően sikerültnek láttam. Főleg a kettősökben, de a szólókban is. Az emelvény is mint betáncolható tárgy szerepel jól, az általa nyújtott lehetőségeket bravúrosan kihasználja a koreográfia, a rajta látható vetítés viszony legfeljebb ízléses és néha érdekes, de nem meghatározó. Az Apokalipszis-Frisson legjobb jelenetei a férfi-nő kettősök. A fiúk és a csajok külön-külön tanulmányozása után Frenák összeeresztette a két nem képviselőit – ezért is gondolom, hogy az Apokalipszis-Frisson a triptichon harmadik darabja. A Fiúkban megismert esendő, gyenge férfiak nők közelébe kerülve többször domináns hímként kezdenek viselkedni. Az Apokalipszis egyik kettőségében a férfi „fölülről kezeli” a nőt: majdnem végig a dobogón maradva, a hajánál fogva rángatja a partnerét. Visszatérő motívum, hogy a teremtés egyik koronája a színpad elején nemiségét hangsúlyozza: kisnadrágját félig lehúzva némi betekintést enged intim titkaiba, majd férfijelképét öntudatos büszkeséggel izgatja. A nőket sem kell félteni. Az egyik hisztérikusan fetreng, anyaszült meztelenül szólót ad elő az emelvényen, később boás revüjelmezben díváskodik, később úgy becsavarodik, hogy kényszerzubbonyt kell ráadni. Sorstársa tengernyi vért önt az emelvényre, majd ruháját és önmagát is tetőtől talpig összekenve úszik, csúszkál benne az előadás végéig. A három másik táncos sorba rendeződve, egyforma revütánccal kíséri a szokatlan, de nem túl borzasztó látványt.
A leginkább rettegett borzalmak egyénenként különbözőek. Van, aki ettől reszket, van, aki mástól. Természetesen akadnak szép számmal ikonná vált apokaliptikus alapszörnyűségeke, amelyek kitűnően kiegészíhetők a rettegés egyéni ízléssel megkomponált szimbólumaival. A pokollá vált emberi kapcsolatokat is joggal ide lehet sorolni. Az Apokalipszis-Frisson élvezetes, színvonalas előadás. A koreográfus világvégről alkotott gondolati koncepciójával nehéz vitatkozni, mert szíve joga attól borzangani, amitől akar. De fellebezésnek van helye: Frenák végítélete nem tűnik jogerősnek. Lesznek is követői, akik továbbviszik az ügyet, és színpadon, festő-és filmvásznon vagy digitális adathordozón újabb ítéletet mondanak a végítéletről.
Forrás: http://www.old.szinhaz.net/pdf/2005_06.pdf