Köztiség

Sz. Deme László @ Táncélet.hu

2009. november 30.


Frenák Pál munkáinak legmarkánsabb ismertető jegye a szokatlanságuk. Társulatával immár tíz éve hoz létre olyan színpadi valóságokat, amelyek egyrészről jócskán próbára teszik a befogadót, mert alig lehet őket konkrétumokhoz és saját élményekhez kötni, ráadásul alig lehetséges az összevetésük más hazai táncos előzményekkel, másrészről viszont ezek az előadások mind olyan világba avatnak be, amelyekről nem is tudunk igazán.


Frenák sajátos látásmódjának a kialakulásában nyilvánvalóan közrejátszott szoros kapcsolata a siketnémák világával és a francia kultúrával, miközben ez a tapasztalás voltaképpen kívülállóként (is) vált a sajátjává. Számára tehát valójában művészi és emberi alapállás az entre-deux állapota, amelyre legújabb munkájának, a Seven című előadásnak az ismertetője központi gondolatként hivatkozik.

Az entre-deux meghatározása egyaránt alkalmazható egyfajta esztétikai- illetve emberi identitás különleges szituációjára. Olyan narratíva és személyiség meghatározásánál használatos, amelynek az identitása nem stabil, hanem képlékeny és folyamatosan változó, mert ugyan már átlépett egy határon, de még nem hagyta el teljes egészében a régit, és nem is integrálódott kizárólagosan az újba. Valamiféle határon-lét ez, amely bár radikális áthágásnak a színtere, de ez az átlépés nem egyszeri és nem végleges: nem egy másik minőségbe való beépülést jelent, hanem sorozatosan megtörténő, ismétlődő átjárás(oka)t, alakulást és változékonyságot. A Seven koreográfiájában egyszerre realizálódik egy narratíva és a személyiségek képlékenysége. A darab - az általános kortárs táncnyelvi tendenciához hasonlóan - kevés fogódzót kínál egy elbeszélés felfejtéséhez, és nem határoz meg élesen elkülönített karaktereket sem, ugyanakkor nem is kizárólag esztétikumról és hangulatokról tudósít, hanem megcélzott állapotot körvonalaz a közösségi működés mozgásra lefordított természetrajzában.


Egy kis horda tagjait látjuk, akik egyéni és elkülönített akcióktól kezdve haladnak végig különböző társas stációkon át egy idealizált, szürkéből színesbe váltó helyzetig, amely azonban végül visszautal a kiindulás komorságára. Az előadás a valahonnan valahová tartás folyamatát fogalmazza a frenáki mozgásanyagba, amely végig a kettősség érzeteit és küzdelmét variálja. Az egymás után sorjázó képek a Fesztivál Színház tágas és üres színpadán születnek, amelyet a táncosok teljes egészében birtokba vesznek, sőt a lenyűgöző világítással (Marton János) megsegített kompozíciók minduntalan a végtelen érzését keltik, miközben a helyszínek és a szereplők folyamatosan változnak, hol elvontabb, hol pedig konkrétabb arcát mutatva meg a történéseknek.

A kezdő képben süvítő szél zúgása közepette magányos, szürke kabátos alakok vonulnak át egymás után méretes gumiszánt vonszolva magukkal, akár valamiféle különös eszkimók egy kietlen és kopár hómezőn. De a vonszolók közül az egyik, nem egy hozzá tartozó tárgyat húz maga után, hanem egy másik embert: az egymáshoz kötött és egymásra utalt páros duettje megadja a nyitányt azoknak a dinamikus etűdöknek, amelyekben minden kapcsolat arról beszél, hogyan lehet egyszerre vonzani és taszítani egymást. A havas síkból tenger lesz, sőt a tenger mélye, majd a partja is megjelenik, később pedig egy korcsolyapálya alakul ki, miközben mindvégig világos, hogy nem konkrét helyeket látni, hanem metafizikus dimenziókba pillantgatunk bele. Az itt megjelenő közösség is az absztrakció szintjén létezik, és a táncosok (Fekete Zoltán, Holoda Péter, Jantner Emese, Kolozsi Viktória, Major László, Nelson Reguera, és Várnagy Kristóf) egyaránt erős és kidolgozott mozgásanyaggal tesztelik a kontaktok erejét. Pompás, mikor Kolozsi Viktória csuklyás férfiak testén táncol, legyőzve a gravitációt, de a többiek emelésének kiszolgáltatva. Egy másik jelenetben középre állított nagydarab fekete gumiabroncshoz úszkálók segítik fel egymást, de fizikai létezésük egymás hajlékony cséplésévé válik a mentőcsónaknyi ringben. A fekete gumik a rugalmasság emblematikus terepeiként - amelynek neki lehet rugaszkodni, de mindig visszapattint magáról – vonulnak végig az előadásban. Használatuk egyik legszebb pillanata, mikor hat pólóba bújtatott alak egy átlós fénycsíkba sorakoztatja fekete gumijainak a peremét, melyek a nekik vetődő táncosok nyomán pulzálni kezdenek a fénylő rúnában, majd szóló repül végig rajtuk, s a gumik amennyire megóvják Nelson Reguera testét a becsapódástól, annyira el is taszítják maguktól. Ha úgy tetszik, az entre-deux állapota köszön vissza, mozgásokba és irányokba fordítva az egymásba forrt másféleségeket. De más elemek is ellenpontozódnak, például a zörejesen zúgó akusztikus háttért tiszta hangokból építkező dallamvilág váltja, a személytelen angol háttérszöveg mellett magyar dal is megjelenik, míg végül az állandóan vibráló küzdelem feloldódik egy önfeledt és színes kabátokban megvalósuló korcsolyázásig, melyet azonban mindennek a „felfüggesztése”, és a kezdő kép kietlen akusztikus hátterébe való visszarendezése követ (zene és hang: Gilles Gauvin és Hajas Attila).


Miközben a táncosok tudása, az előadás ereje, képeinek intenzitása megkérdőjelezhetetlen, addig az értelmezés folyamatos kérdőjelekkel küzd, ha a ráció szintjén, nem pedig az absztrakt fogalmazásra nyitott irányból közelít. Frenák nemrég egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a darabjai akkor működnek a közönség számára, ha a lelkiségére tudnak hangolódni. A Seven is határozottan ilyen előadás, hozzátéve, hogy a ráhangolódás nem bizonyulhat nehéznek. Még akkor sem, ha a cím rejtélyéhez az előadás megtekintésével sem jutunk közelebb.


Forrás: http://www.tancelet.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2282:sz-deme-laszlo-koeztiseg&catid=35:kritika&Itemid=32

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu