Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu

MÉG EGY IKERDARAB

Tóth Ágnes Veronika @ Revizor

2010.10.25.


A MILAN-hoz és a Twinshez még egy ikerdarab csatlakozott, a Wings, melyben Nelson Reguera Perez és Major László kettősét egy tangóharmonikás, Pascal Conte egészíti ki. Érzelem, intimitás, fizikalitás – a már megszokott összetevők, meglepetés nélkül. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.


A Wings szép, de kicsit hosszúra hagyott munka, melynek szinte az összes eleme ismerős már korábbról, ugyanis a tehetséges táncosok és a kreatív zenész közreműködése ellenére az új Frenák-bemutató nem tartogat elég váratlan fordulatot. Túlságosan hasonlít a Twins című darabra, amelynek szintén voltak előzményei, gondoljunk csak az Újvári Milánnak készült MILAN (vagy a Várnagy Kristófra átalakított MILL & AN című variációra). A MILAN szólónak készült, benne egy fiatal fiú útkeresési kísérleteivel, aki saját báb-alteregójával küzdött meg.


A Twinsben a báb helyét egy ikerlény, egy másik táncos vette át (a darabot Várnagy Kristóf és a társulatban akkor debütáló Major László táncolta), de a térhasználat, a koreográfia szorosan követte az előző darabot. Alapjában nem vagyok a hasonló újraértelmezések ellensége, a Twins-t kifejezetten érdekesnek találtam, bőven volt még ebben a témában annyi, hogy még egy darab szülessen belőle, és a Várnagy-Major kettős számára is optimális lehetőségnek tartottam.

Az őszi fesztiválon bemutatott Wings viszont már kicsit sok a jóból, hiszen a darab szintén követi a Twins ikerlényekre építkező asszociációs körét, sőt a MILAN óta ismert fehér maszkok is újra felbukkannak a színpadon. A darabnak nincsenek valódi súlypontjai, hiányzik a szigorú dramaturgia, az egész inkább tűnik egy hosszú, improvizatív játéknak, a már jól ismert stíluselemekkel. Vannak ugyanis rendre visszatérő motívumok Frenák művészetében: ilyen a magányos, csupasz kiszolgáltatott test, a beszédes hátak látványa, a verekedésszerű ölelések, a gyengédség utáni vágy megmutatása. Ezek a kulcselemek térnek vissza a Wingsben is, két nagyszerű táncos, Nelson Reguera Perez és Major László tolmácsolásában.


A táncosok és a zenész mindvégig harmóniában vannak, bár többnyire a zene tűnik dominánsnak. Pascal Conte, aki egyben a darab természetes ritmusát, tempóját, dinamikáját is irányítja, kivételes kreativitással használja hangszerét, tangóharmonikájából furcsa hangokat csal elő: néha egyszerűen csak a levegő áramlik, mint a szél susogása, máskor kopog vagy nyöszörög a hangszer, furcsa dallamfoszlányok keringenek a térben. Pascal Conte nem először fog hasonló vállalkozásba: a műsorfüzet megemlíti Jin xing kínai balerina és Marie Christie Barrault színésznő nevét is a francia harmonikaművész korábbi alkotótársaiként.


Frenák Pál mindig emberi relációkat visz színre, az égető, fájó érzések felmutatásának mestere, akit a sérülékenység, a szorongás érdekel: a vágy, ami mozgat egy embert, a kapcsolódásra való igény, az örök aszimmetria és érzelmi kiszolgáltatottság a kapcsolatokban. Alapvetően nagyon érzelmes és bátor világ ez, egy érzelmeit paranoiásan takargató, intellektualizáló, elfojtó korban. Fontos és eredeti a Frenák-univerzum, már csak azért is, mert a mindnyájunkban közös, ösztönös réteg feltárására tesz kísérletet. A Wingsben mégis túlteng kissé az esztétizálás: a koreográfus a végletekig kihasználja a két táncos meglepő testi hasonlóságait: a hasonló felépítést, magasságot, izomtömeget, bár ez olykor túlzott ornamentikának tűnik, talán azért is, mert végig két fehér álarcba bújt embert látunk: szép, arctalan testeket. Két kockás has, két izmos kar, két csontos hát. Hogy mennyivel izgalmasabb lett volna mindez fedetlen arccal, az akkor derül ki, amikor a tapsnál a táncosok végre leveszik a maszkokat, és tekintetük, mosolyuk is látszik. Kiderül, hogy mennyivel érdektelenebb csupán maga a test – legyen bármilyen szabályos is –, mint az egész ember.

A furcsa „üresség-érzet” talán abból is adódhat, hogy a Wingsnem kötött munka, hanem improvizatív darab. A szokásos kulcsmotívumok formailag ugyan megjelennek, de nem mindig pontosan felépítve, s nem tudni azt sem, milyen módon, milyen előzményekkel kerülnek a színpadra. A táncosok kissé elárvultak ebben a helyzetben: formailag fel tudják ugyan pontosan idézni azt a koreográfiai világot, amiből táplálkoznak, de mégsem tűnnek igazán magabiztosnak, ebből pedig nem kevés modorosság fakad. És a magára hagyatottságon az sem segít, hogy a koreográfus is feltűnik egy rövid jelenet erejéig a darabban. (Emlékszem egy évekkel ezelőtti Ludwig Múzeum-beli improvizációra a Frenák-társulat korábbi táncosaival, ahol ugyanez volt a probléma: a fiatal táncosok láthatóan nagy elánnal szerettek volna megfelelni a koreográfusnak, és ettől kissé modorosnak, szenvelgőnek hatott az egész produkció.) Furcsa, kétélű dolog ez, hiszen alig van olyan volt társulati tag, aki ne Frenáknál hozta volna pályája eddigi legizgalmasabb formáját, és mégis: a fiatal művészek „frenákos korszakukban” valahogy roppantmód hasonlítanak is egymáshoz, egyszerűen elnyeli őket ez az erős stílus. Épp ezért a feszesebb, szigorúbban szerkesztett darabokban nagyon látványosan, pazarul dolgoznak, az improvizatív helyzetekben meg lelkesen, de nem feltétlenül meggyőzően próbálják túllicitálni egymást. Csak éppen ilyenkor kiderül, hogy a másik feltárulkozása, a másik története – Frenák Pálé – nem a sajátjuk, s így a mélyből, sok szenvedéssel előhozott mozdulatok súlytalanabb, kevesebb téttel bíró másolatait tudják csupán megmutatni, saját, eredeti lényüket teljesen elrejtve.



Forrás: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/2743/compagnie-pal-frenak-wings-thalia-szinhaz-bof-2010/?search=1&first=20&txt_ssrc=fren%C3%A1k