Fidelio @ 2013.05.27
Hosszú idő után ismét hazatalált a Frenák Pál Társulat mérföldkőnek számító darabja, az InTimE. A Trafóban 2008 decemberében bemutatott táncmű az évek során bejárta fél Európát, meghódítva többek között a francia, belga, olasz, lengyel és dán közönséget is. Az emberi kapcsolatok sokrétegűségét boncolgató előadásra június 6-án az Átrium Film-Színházban ülhet be a közönség. INTERJÚ
- Gondolnád, hogy lassan négy éve, hogy ilyen ráérősen beszélgettünk? Akkor éppen a Seven bemutatójára készültetek, és hihetetlenül impulzívan meséltél a darab világáról. Látva az azóta elkészült munkáidat, úgy érzem, semmit sem változtál. Továbbra is az a nyughatatlan alkotó vagy, aki a felmerülő kérdésekre kérdésekkel válaszol...
Frenák Pál: Valószínűleg ez azért van így, mert tetszik, nem tetszik, a jelenben élek. Nem az a fajta koreográfus vagyok, aki még mindig abból próbál újra meg újra megvalósulni, amit harminc éve csinált. A munkáimban mindig arról beszélek, ami engem itt és most érdekel. Az új darabjaim - beleértve az áprilisban bemutatott x&y című koreográfiát - nagyon erősen reflektálnak azokra az alapvető emberi összetevőkre - lelki, szellemi, fizikai, zsigeri tartalmak -, amelyek engem a hétköznapokban is foglalkoztatnak. A munkáimban tehát olyan alapkérdéseket érintek, amelyek az emberi létezés kardinális pontjait feszegetik. Az évek során az újabb és újabb előadásaimban azt a kaotikus helyzetet próbáltam megfogalmazni, ami maga az élet, és amiben én magam is benne kavarodom. Tudod, sokszor arra gondolok, hogy olyan vagyok, mint egy dugó, ami a tengeren hánykolódik. S bár az elég nagy baj, hogy ott hányódom, abban az esetben nem süllyedek el, ha azt teszem, ami a legbensőmből fakad. Aki ismeri a munkáimat, tudja, hogy azokban mindig volt valami nem oda nem illően „revolúcionális" hatás. Egyrészt a darabok organikus és lüktető mozgásvilágnak köszönhetően, másrészt ezek a koreográfiák a megélt valóságon keresztül kialakult spontán - lelki, szellemi, erotikus - projekciók megvalósulásai. Ha elkezdenék olyan előadásokat készíteni, amelyek csak egy-egy aktuális problémára adnának lehetséges válaszokat, az már valószínűleg nem az én táncnyelvem lenne. Szerintem ugyanis minden az energiáról szól, ami pedig a jelenlétből, a figyelemből, a libidóból táplálkozik.
- Korábban azt mondtad nekem, hogy ha úgy érzed, valamit befejeztél, attól megijedsz. Ez még mindig így van, hogy a darabjaidat időről-időre átgondolod, újraértelmezed?
FP: Az ember megalkot egy darabot, amire aztán rárakódnak a pluszok, de közben jelen időben lép interakcióba a közönséggel. Nagyon érdekes, mert sokan azt mondták az x&y kapcsán, hogy nem vagyok hű önmagamhoz, mert ez az előadás nem olyan pulzáló, mint az InTimE. Erre csak azt tudtam nekik válaszolni, hogy de könyörgöm, nem is arról szól! Az új darab esetében volt egy kézzelfogható tematika: Ádám és Éva. Ebből indultam ki, ami egyébként elég banális lenne, hogyha csak így lecsupaszítva kezelné az ember. Engem viszont az izgatott, hogy ebben a lehetetlen mai korban ez a nő és ez a férfi hogyan képes rezonálni egymásra. Ez egy picit futurista projekt, ahol nem tudni, hogy Ádám és Éva isten teremtményei vagy emberi bőrbe bújt robotlények. Szóval nem is nagyon értem, hogy miért érezheti úgy bárki is, hogy eltávolodtam volna önmagamtól ennél a darabnál, miközben én pont az ellenkezőjét élem meg. Olyan lényegi kérdésekben tudtam elmélyülni ebben a műben, ami már nagyon hosszú ideje kikívánkozott belőlem, de csak most tudott így megszólalni. Az InTimE esetében pedig annak idején szintén megvolt a feszítő kiindulópont, ami inspirált, majd a próbák során, ahogy az sokszor előfordul nálam, elvesztem a történetben, az alapmotívum átértelmeződött, s valami új fogalmazódott meg a végére.
- S hogy ne csak rébuszokban beszéljünk az InTimE-ról: ez az előadás az emberi viszonyok sűrűségét, sokszólamúságát jeleníti meg a tánc nyelvén. Mi volt az eredeti kérdés, ami ennél a darabnál feszített?
FP: Az InTimE-ban az emberi kapcsolatok rétegzettsége, sokszínűsége, bonyolultsága volt a kiindulópont, a hasonlóság, a másság kérdése, a találkozások minőségé, amikor nő-nővel, férfi-férfival lép kapcsolatba. A darab azokat a lehetőséget, organikus rendszereket próbálja kiélezni, amelyek a hiperenergikus testek „csapódásából" létrejöhetnek. Ennél a táncműnél az foglalkoztatott, hogy ezek a férfiak és nők hogyan hatnak egymásra, és mi történik akkor, ha bekapcsolódik egy harmadik fél. Amikor a három test fuzionál, már nem tudod, hogy melyik a férfi, melyik a nő, egyáltalán mi van?! Hidd el, hogy sokszor én is csak egy nagy kompozíciót látok, egy hatalmas polipot, ami ebben az egységben megalkotódik.
- Azt mondod, hogy a jelenben élsz, ahol egymásra rakódnak az impulzusok. Eszembe jutott, hogy az x&y-ban van egy szólód, ami egyfajta hálót, kapaszkodót ad ennek az emberpárnak, az InTimE vörös kanapéja pedig szintén egyfajta menedék, kezdő- és végpont. Ilyen értelemben az Ádám-Éva történet egyfajta letisztult folytatása az intim viszonyoknak, vagy erre az a válaszod, hogy fenéket az?
FP: Nem, nem, félig egyetértünk. Az InTimE-ban, ha úgy vesszük, frontálisan ütköztetjük az embereket, ezért abban a darabban a kanapét mint egy akadályt helyeztem oda. Ugyanakkor ez a hétköznapi bútor persze nemcsak fal, hanem egy icipici elhagyott kis intim sziget a nagy semmiben, ahova a szereplők valahogy megérkeznek. A gyökeres különbség az, hogy míg az InTimE-ban több ember kapcsolatrendszerét boncolgatjuk, az x&y-ban csak a férfi-nő reláció bomlik ki. Persze az számít igazán, amit a közönség lát bele a történeteinkbe. Globálisabbá és átfogóbbá válik ugyanis a mondanivaló azáltal, hogy az alkotó személyisége beleolvad a létrehozott mű teremtett világába. Azt érzem, hogy ezek a táncművek lényegi dolgokról beszélnek, amit bárhol bárki megérthet és szabadon értelmezhet.