Horeczky Krisztina @ Népszabadság
2010. december 24
Frenák Pál utóbbi négy évben készített munkáit az ernyedt önismétlésekben dagonyázó, elkeseredett és fásult útkeresés jellemezte, amelyet áthatott bizonyos mélabús narcisztikum. Az ősszel bemutatott Wings, azaz a Pascal Contet harmonikajátékára rögtönzött, affektált, homoerotikus szirup kapcsán eltöprengtem: miért ez a konok, kínteljes, mártíriumi, hiábavalónak tetsző elszántság? Mármint részemről.
A k.Rush (rush: rohanás) hangzásában összecseng a crash (csattanás) szóval, így nyilvánvalóan utal rá, miként David Cronenberg 1996-os mozijára, a Crash-Karambolra is. Az alkotó egy interjúban elmondta: szeretné, ha „cinemachoreography”-ja azt a benyomást keltené nézőjében, mintha tizenöt-húsz fi lmet tekintett volna meg.
A tánctérben fehér (mozgatható, három részre szedhető) Cadillac. A vetítővásznon Philippe Martini videója fut: sztráda, eget szelő sas, vészjósló telihold, úszó hal, vágtató bölény, napraforgók, rohanó zsiráf, tajtékos tenger. A Gilles Gauvin zenéjére komponált, közel egyórás mű közben jó ideig, kizárólag a magyar komótos atyja, Tarr Béla jutott eszembe. Merthogy olybá tűnt, mintha egyetlen, vágatlangatlan, végtelenített epizódot bambulnék: a járműben vergődő, hisztérikus, láb- és hajdobáló, civakodó, vad üzekedést mímelő, félmeztelen párokat. Az andalítóan monoton-egynemű, repetitív duók szereplői: Marie Julie Debeaulieu, Jantner Emese, Simet Jessica, Major László és a (mindig) ragyogó Nelson Reguera a testkultusz harsány agitátorai. A kifutók, a divatmagazinok, a reklámok-klipek mondén-ön imádó modelljeit idézik. Közúti balesetbe torkolló konfliktusaik oka: valamelyikük erőszakkal magához akarja ragadni a kormány(zás) feletti uralmat. Csakhogy a táncoskoreog ráfus (önmaga mellett) fellépteti egy másik nemzedék