Nincs vigasz, végállomás

Horeczky Krisztina @ Népszabadság

2010. december 24


Frenák Pál utóbbi négy évben készített munkáit az ernyedt önismétlésekben dagonyázó, elkeseredett és fásult útkeresés jellemezte, amelyet áthatott bizonyos mélabús narcisztikum. Az ősszel bemutatott Wings, azaz a Pascal Contet harmonikajátékára rögtönzött, affektált, homoerotikus szirup kapcsán eltöprengtem: miért ez a konok, kínteljes, mártíriumi, hiábavalónak tetsző elszántság? Mármint részemről.


A k.Rush (rush: rohanás) hangzásában összecseng a crash (csattanás) szóval, így nyilvánvalóan utal rá, miként David Cronenberg 1996-os mozijára, a Crash-Karambolra is. Az alkotó egy interjúban elmondta: szeretné, ha „cinemachoreography”-ja azt a benyomást keltené nézőjében, mintha tizenöt-húsz fi lmet tekintett volna meg.

A tánctérben fehér (mozgatható, három részre szedhető) Cadillac. A vetítővásznon Philippe Martini videója fut: sztráda, eget szelő sas, vészjósló telihold, úszó hal, vágtató bölény, napraforgók, rohanó zsiráf, tajtékos tenger. A Gilles Gauvin zenéjére komponált, közel egyórás mű közben jó ideig, kizárólag a magyar komótos atyja, Tarr Béla jutott eszembe. Merthogy olybá tűnt, mintha egyetlen, vágatlangatlan, végtelenített epizódot bambulnék: a járműben vergődő, hisztérikus, láb- és hajdobáló, civakodó, vad üzekedést mímelő, félmeztelen párokat. Az andalítóan monoton-egynemű, repetitív duók szereplői: Marie Julie Debeaulieu, Jantner Emese, Simet Jessica, Major László és a (mindig) ragyogó Nelson Reguera a testkultusz harsány agitátorai. A kifutók, a divatmagazinok, a reklámok-klipek mondén-ön imádó modelljeit idézik. Közúti balesetbe torkolló konfliktusaik oka: valamelyikük erőszakkal magához akarja ragadni a kormány(zás) feletti uralmat. Csakhogy a táncoskoreog ráfus (önmaga mellett) fellépteti egy másik nemzedék


A tudatalattit birizgáló road movie tanítandóan példázza a lélektanilag is egymáshoz kötődő mozgókép és álom kapcsolatát. A szemünk előtt lepergő, lidérces látomás katartikus pillanata egy villanásnyi szóló

klasszikusait is: a riadt gyermekké váló, démonaival küzdő, hálóinges, mackót szorongató, csodás Lőrinc Katalint. A pókerarcú, tüntetően közönyös, frivolan kiégett, lábujjától a feje búbjáig stílusos Uhrik Dórát. A képregények detektívjére és a rezignált noir-hősökre emlékeztető, férfi as Lovas Pált.

A film egyidős a pszichoanalízis megszületésével: Freud 1895-ben kezdett el dolgozni az Álomfejtésen, ekkor került sor a Lumiére fivérek első, nyilvános filmvetítésére, kinematográfjuk szabadalmaztatására. A tudatalattit birizgáló road movie tanítandóan példázza a lélektanilag is egymáshoz kötődő mozgókép és álom kapcsolatát. A szemünk előtt lepergő, lidérces látomás katartikus pillanata egy villanásnyi szóló. Frenák az autóban ül, vezet, néha oldalt néz, mintha a tájat szemlélné, a gyöngyvásznon felhők. Az ütközés után a test eltűnik a kocsiban, egyetlen, mesteri lassított felvétel az egész.


A k.Rush zsigeri költészet; melyben a Cadillackel és a hivalkodóan tökéletes testekkel szimbolizált örök fiatalság-mítosz és a sivár konzumszabadság úgy jelenik meg, mint egy F. Scott Fitzgerald regényben. Frenák az elmúláshoz, az öregedéshez, halálközelséghez nem veretes dolgokat társít, hanem a sekélyesség és a lét léha könnyűsége iránt érzett, fájdalmas, giccses képeslapnosztalgiát. Torokszorítóan igaz, nyomasztóan vigasztalan opusa számos részletében korántsem hibátlan, sőt. Ördögien zavarba ejtő: mintha dadogásból állna össze egy tökéletesen artikulált mondat, gyakorta hamis hangokból földöntúli muzsika, bicegésből szédítő sprint. Az oeuvre példa nélküli darabja nem pofás, nem pöpec. Nem is jó. Hanem mágikus.

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu