Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu

Partiarcok, kutyák, csapda

Updated: Jul 27, 2018

Bartucz Gabriella @SÉD folyóirat IV. évfolyam, 3. szám

Vannak-e még tragikus hősök, vagy már régen kihaltak, és tényleg a manipulált mellékszereplők korát éljük, akiknek semmiképpen sem lehet tragikus az életük, legfeljebb tragikomikus, mert kisszerűségükben már-már humoros még a mérhetetlen szenvedésük, rettegésük és a pusztulásuk is? A XX. Tánc Fesztiválja előadásainak tükrében elvétve akadnak még antigonék, orpheuszok és eurüdikék, hogy emlékeztessenek bennünket a nagy és tiszta emberi érzésekre, ám az alkotók többnyire nem hisznek már olyasmiben, mint az igazságos világrend vagy a tragikus hős erkölcsi nagysága. Legfeljebb csak szülő anyák képében mer fájdalmukban sikoltozó nőket mutatni a koreográfus. Különben minden súlyos érzés gyanús a mai színpadon.

A Tánc Fesztiválja országos esemény, nagyszabású koncepcióval, pontos válogatással, ennek ellenére tudom, hogy nem lehet a mozgásszínház, pláne a színház egészére vonatkozó mélyreható következtetéseket levonni az itt látottakból, nem szabad általánosítani. Mégis, mégha elfogultságként értelmeződik is, én látni vélem a tendenciát, a 21. század abszurd világára adott abszurd válaszokat. Az a régi, Beckett-korabeli abszurd hagyomány születik ujjá, amiről talán elhamarkodottan, de azt hittük, hogy nem folytatható, eljutott a nulla pontig, és kifulladt. Hörögve, szófoszlányokkal, a pusztulás gesztusaival tudtunkra adta, hogy ez a világ, amelyben élnünk adatott, a feltartóztathatatlan romlás, süllyedés, a lassan zuhanó elmúlás állapotában van. Az élet lidérces álom, az örök jövő rettegés, a változásoktól való nagy félelem metafizikai élménye az úr. Ez, mint meghatározó érzés, ismét felerősödni látszik.

Juronics Tamás egyenesen Abszurdiának nevezi koreográfiáját, ami a Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójában megnyitotta a veszprémi fesztivált. Lidérces csapdahelyzeteivel régi víziókat idéző metafizika az előadás. Minden üresen és értelmetlenül működik, valamiféle vad kényszertől hajtva, felkapaszkodni, feltornászni magunkat legalább egy kicsit magasabbra. Fekete öltönyös, fehér arcú, lárvatestű, 21. századi világvárosi emberek az Abszurdia szereplői. Kicsit bohócokra emlékeztetnek, hiszen a bohóc-egyszeregy szerint csetlenek-botlanak: abban a pillanatban, amikor hősiesnek és méltóságteljesnek képzelik magukat, elesnek a saját lábukban. De akár sztereotípiáknak is nevezhetnénk őket, bizonyos magatartásformákat testesítenek meg szinte napi akusztikával. Másolják egymás gesztusait, a közhelyeket. Miért csinálják ezt? Nyájszellem. Birkatörvény. Talán mert így érzik biztonságban magukat, közhelyek mögé bújva, közhelyek között lavírozva. A körülmények következményei – szoktuk mondani. Az ember sem lehet másmilyen, mint a körülötte lévő jelenségek összessége. Mindenki egyforma. Mindenki egy lehetséges kafkai K. Nem ordít, nem bizonygatja az igazát, beáll a sorba. Nem gondolkodik, úgyis minden ki van gondolva. Nem beszél, nem alkot, úgyis minden meg van csinálva. Ha mégis kapaszkodni kezdene, visszarántják, kihúzzák alóla a széket, a létrát. Egyébként nem ezt a helyzetet nevezik az életben normálisnak, amikor pont olyanok vagyunk, mint a másik? Holott mintha éppen ez volna az abnormális a normálisnak mondott maszk mögött.

Juronics koreográfiája attól szárnyaszegett kicsit, hogy az életből begyűjtött sztereotípiákat nem teljesíti ki igazán, sokkal bátrabban szétszedhetné őket táncosai segítségével. Ennek híján sokszor csak látványosan illusztrálja a tézist, amiből kiindult az alkotó, hogy csapdában élünk, amibe örökösen visszahullunk. A dramaturgia emiatt hol retorikus, néha meg egyenesen revüszerű. De persze benne van a technikai tudás.

Duda Éva Labirintus című koreográfiájában is uniformizáltak a szereplők, valami modernkori katasztrófa utáni harcosok. De az is lehet, hogy szabad vegyértékek? Vagy asszociációs láncok? Netalán hálójukat szövögető pókok? Mindenesetre az előadás megkomponálása pókhálófonáshoz hasonló. Körkörös univerzumot strukturál a koreográfus, amelyben a különböző elemek között sokszoros kapcsolatok állítódnak fel a táncosok által ügyesen forgatott botok segítségével. Minden elem/ember különböző jelentéseket és kapcsolódási képességeket hordoz, annak megfelelően, hogyan akarjuk értelmezni az összefüggéseket. A botok, mint korlátok és támasztékok, bántalmazó, lesújtó, megfojtó vagy éppen segítő eszközök. Duda Éva koreográfiájában és táncosai megnyilvánulásaibantalálunk nagyon szép költői részeket, a mű értéke a stílusában van, az új forma keresésében, a szerkesztési elgondolásban. Ez az egész konstruktív elképzelés önmagában is élvezhető összetett, pontosan megkonstruált organizmusként, anélkül, hogy például az ember gúzsba kötöttségéről, az útvesztőkről, a bezártságról túl sokat elmélkednénk. Számos értelmezési lehetőséget kínál, mindenkiben a maga érzékenysége szerintmozgatja meg a képzeleti mechanizmusokat, érzelmeket, azokat az asszociációkat idézi fel, amiket az életünk sugall. Persze csak bizonyos keretek között enged teret ezeknek, hiszen mégiscsakaz irányított lehetőségek terrénuma a Labirintus, olyan, mint egy szépen megoldott egyenlet.



Eoin MacDonncha

A geometrián keresztül jut el a költészethez, az élet alapkérdéseihez Frenák Pál is, csakhogy ő a test brutalitásának, a rendezetlenségnek a megtermékenyítő erejét ismerte fel, és elfogad minden olyan sugalmazást, ami közvetlenül az „anyagból”, a táncosok testéből érkezik.Nevezhetnénk akár a forma anarchistájának, hiszen a legkülönfélébb harcművészetek (cselgáncs, ökölvívás, glima) eszközeivel,technikájával megtámogatva gyötri a testeket, hogy kitágítsa a mai ember számára a felfoghatóság és az élvezhetőség határait. Ezért képes leszállni táncosaival a mélységek mélységére Lutte (Harc) című koreográfiájában is, ahogyan azt már tőle megszokhattuk. Igaz, hogy már egy újabb táncos generációval, de továbbra is mindenkinél elemibb erővel tárja fel a dolgokat, direkt hatással az érzékekre, szinte fizikai kapcsolatot teremtve a nézővel, illetve az előadás tárgyával, annak lényegével, egyediségében bonyolult struktúrájával. Szokatlanul konkrétan és durván megmutatja azokat a pontokat, amelyek alapot szolgáltatnak arra, hogy világvégét vizionáljunk. Széthullás és magány.Bár az előadás címe a harcra fókuszál, az az érzésem, hogy ebben a világban már nincs igazi konfliktus, hiszen nincsenek egyenlő felek. Az embernek saját emberi állapotával, vagyis lényegében önmagával lenne vitája. Ehelyett azonban inkább esztelenül lövöldözik. Elviselhetetlen látvány. Mintha egy éjszakai mulatóba bámulnánk be, vagy egy terroristaakciót néznénk egyenes adásban.

Főhősként egy pojácát látunk, egy „főnököt”, aki arany puskával a kezében élvezi az életet. Mint tudjuk, a legnagyobb élvezet a másik megalázása. Lásd a „szolgák”, azaz a „kutyák” kivégzése. De mi jöhet a tömegmészárlás után? Az utolsó jelenet értelmezését végképp a képzeletünkre bízza Frenák, miután megadta a kódfejtés irányait. El lehet gondolkodni a látottakon.

A nagy ateista-vallásos lázadók és igazságkeresők örököse Frenák, az Atyának hátat fordító angyaloké, akikhez Franz Kafkát hasonlította Pilinszky. Ő a rémült arcú angyal Klee Angelus Novus képéről, akinek szeme tágra nyílik, szárnyai kifeszülnek, arcát a múlt felé fordítja, ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelenül romot romra halmoz. Walter Benjamint parafrazálva: „Időzne még, hogy feltámassza a holtakat, és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és olyan erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.” A Lutte tehát reális látomás az elcseszett világról, a saját emberi állapotuk megválaszolatlan kérdéseitől fuldokló „kutyákról”, illetve lövöldöző, extázist kereső figurákról, partiarcokról. Mitikusan ismerős és apokaliptikus.

A TranzDanz társulat Ratville című mozgásszínháza is kiváló ürügy, hogy átengedjük magunkat kedvenc metafizikus képzelgéseinknek. Abszurd világ ez is, a hősök nincsenek abban a helyzetben, hogy válasszanak, nem tudják befolyásolni a történések irányát. Mintha Molnár Erzsébet Lichthof tárcanovelláinak szereplői elevenednének meg, lecsúszott figurák a Rókalyukból, Harangláb úr meg a neje, a ceruzalábú nő és a többiek, akik patkányméreggel, zoknipározással és egyéb észveszejtő dolgokkal szöszmötölnek, akik minden hosszabb cselekvéssor végén eljutnak az ordítási pontig, egymás néma megkiabálásáig. De lehetnének ezek a fószerok a Népligeti aluljáró hajléktalanjai vagy a Belgyógyászat 4. páciensei vagy Beckett abszurd drámáinak véglényei, egyszerre félelmetes és nevetségesen rögeszmés figurák. Beteg, megviselt testük idegrángásaiból komponált végtelenített csillagmozgást Kovács Gerzson Péter koreográfus. A Ratville átélhetővé, hosszan tartó eleven élménnyé teszi a néző számára ezt a hibbant mozgást, ezeket a hibbant karaktereket, akik időnként mintha helyrezökkennének, és olyankor átkapcsolnak a menedzservilág szuperszónikus sebességére. Érzésem szerint teret enged a koreográfia a strukturált improvizációnak, hogy a különböző karakterű pantomimes táncosok a fix időn és az adott mozgáskészleten belül szabadon gazdálkodnak térrel, tempóval, motívumokkal. Közben lazán kapcsolódnak Wondawulf zenéjéhez, ami hol éteri barokk, hol meg az acélkalapács-ütések, metrózakatolás atonalitásába megy át. Szabadon kiteljesítik önmagukat, táncuk hol lehengerlő, hol játékos, mind a négyüknek jutnak szólópercek. Nem bonyolítják túl a dolgokat, csak táncolnak és élnek önfeledten. Ha patkánymódra, hát akkor patkánymódra.

Elképesztő igazságokkal szembesít az emberről a Vaterland a Forte társulat előadásában, olyasmivel, amikről nem mondhatjuk, hogy nem tudunk róluk, de amikre igyekszünk nem gondolni, vagy ha gondolunk is, bagatellizáljuk.Thomas Bernhard Az olasz férfi című elbeszélése és más művei alapján született szöveg olyan gondolatokat mantráz, mint hogy „az élet semmi más, mint táplálkozás és szorongás”, illetve „az élet a halál iskolája”, „minden fejben ott van az emberi katasztrófa”, „az ember szereti a saját nyomorát”, „nincs rá mód, hogy önmagunk elől elmeneküljünk”. Horváth Csaba rendező-koreográfus következetesen visszatér a hagyományos szöveghez, a klasszikus történethez előadásaiban, erre építi rá fizikai színházát, vagy ha úgy teszik, a totális színházat. A Vaterlandban konkrétan öngyilkos apjának temetésére hazaérkezik a fiú az Isten háta mögötti hegyi faluba, ahol szembesül a pusztító enyészettel, úgy az emberek életében, mint a birtokon, amit súlyos örökségként ő kellene, hogy továbbvigyen. Ehelyett eldobja, elajándékozza a földeket, szimbolikusan annak a közösségnek adja, amelynek tagjai a nemzeti szocialista párthoz csatlakozó szülei miatt is szenvedtek és meghaltak. Az üvegház mögött a tisztáson jól kivehetők egy tömegsír nyomai. A lengyel katonák kivégzésének borzalmas emlékétől is próbál megszabadulni a fiú ezzel a gesztussal. Az egész sátáni örökségtől, a sátáni rendtől, a szívós, emésztő ostobaságtól, az agybajtól, az ízlésficamtól, a szeretetnélküliségtől, a paranoiától, a depressziótól, mindentől, ami ezen a birtokon elhatalmasodott.Nem linkségből, nem az erkölcs hiányában, nem morálnélkülisége miatt szabadul meg az apai örökségtől, hanem éppenhogy „hiperérzékenységből” jut ilyen döntésre. Csak így tud ellenállni. Afiú bejelentése után, hogy a birtokot a zsidó hitközségnek ajándékozta, és azok elfogadták, a színészek elkezdik lebontani a díszletet, az üvegházat. Ahogy tisztul a szín, újra dalolni kezdenek a madarak, és már a harangszó is behallatszik. Horváth Csabára jellemző megoldás ez a díszletbontás az előadás végén, ami ezer szállal kötődik a rendezésnek a szövegre ráépülő metakommunikációs struktúráihoz. Reflexszerűen bámuljuk a kulisszabontást, mire rájövünk, hogy amit látunk, az már csak háttérmunka, és kezdjük kínosan érezni magunkat, mert ebben a színházban nem működnek a viselkedési sablonok.

A Fortetársulat egész előadása a sablonok ellen dolgozik. Ahogy a mozgásszínház vagy a totális színház, a fizikai színház mozgalma is, aminek Horváth Csaba az itthoni képviselője, aki meggyőződésem szerint megújítja a hazai színjátszást. Nagyon hatékony kovász, újra felfedezi a saját tapasztalatain keresztül a mozgásban rejlő energiákat, visszahozza a mítoszt, a groteszket és furcsamód talán-talán a megváltás gondolatát is visszacsempészi a színházba. Tanult Artaud-tól, Grotowskitól, Eugenio Barbától, Peter Brooktól, az1960-as évek nagy színházi megújulásának apostolaitól, de a tőlük eredő impulzusokkal saját világot épít színészeivel, Antal Csaba díszlettervezővel és Benedek Mari jelmeztervezővel. Kortalanok és bárhol előfordulhatnak a ruhák. Akár most, nálunk is. A színpadot pedig egy forgathatóüveg-fém konstrukció uralja, ami engem Tatlintornyára emlékeztet. Ez az üvegház a felravatalozások és gyilkosságok, valamint a hosszú életű kertészek munkájának a helyszíne. Ugyanakkor elrugaszkodási pont is, érzelmeik tetőfokán a színészek felmásznak rá,és lelki-testi technikával groteszk gesztuskommentárokat fűznek az elhangzó szöveghez, a történethez. Fontos elemei még az előadásnak a marhalapocka-csontok. Minden színész kezében van belőle kettő. Kicsit úgy használják ezeket, mint a pekingi operában a kellékeket. nagyon teátrálisan és rituálisan. Hol ezekkel takarják el az arcukat, máskor ezzel ütik a ritmust a mozgáshoz, néha angyalszárnyat szimbolizálnak velük, máskor szarvasagancsot. Végül eldobva hevernek a színpadon ezek a morbid tárgyak, mint valami elhagyott csatatéren vagy valami eszeveszett marcangolás színhelyén.

Horváth Csaba fiatal színészei, Andrássy Máté, Barna Lilla e.h., Fehér László, Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Kádas József, Molnár G. Nóra e.h., Nagy Norbert, Pallag Márton és Widder Kristóf egyben akrobaták és kitűnő énekesek. Szükségük is van erre a szinte fanatikus tudásra, hogy képesek legyenek őszintén előadni a színházi szöveget. Mozgással, hanggal felfejtik a szavak mögötti szövetet, a szavak mögötti cselekedeteket, ahogyan Brook is gondolta, hogy egy szó nem a szóval kezdődik, hanem egy lendületes folyamat végterméke. Mivel a Vaterland helyszíne egy tiroli eldugott falu a hegyekben, így az osztrák folklórból, jódliból, harmonikaszóból rakja rá a teljesen realisztikusan előadott szövegre a rendező-koreográfus az előadás egyik groteszk rétegét, a kommentárokat, a keserű, mondhatni cinikus világnézetet az ember reménytelenül javíthatatlan természetéről. A másik groteszk réteg a színészek lélegzése, izmaik erőfeszítése, annak próbája, hogy mire képes az „elszánt test”, amikor csapdahelyzetbe kerül. Mert a Vaterland is, ahogyan ezen a táncfesztiválon több más előadás az emberi természet megoldhatatlan kérdéseivel szembesít, az örök morbiditássl, a lassan zuhanó elmúlással, amelynek megvannak a maga törvényszerűségei. Lázadni lehet a teremtés rémekkel teli és vigasztalhatatlan rendje ellen, de mire megyünk vele? Annyit talán elérhetünk, hogy a meglepő, anarchikus gesztus nyomán újra megszólalnak a madarak. Legalábbis Horváth Csaba rendezésében.


Forrás: http://www.atancfesztivalja.hu/partiarcok-kutyak-csapda/