tanckritika.hu
COMPAGNIE PÁL FRENÁK: HIR-O
…most hirosimai japán vagyok, most meg meztelen test, egy akárki, vagy éppen egy senki, egy hulla – számomra ez az egyik leginkább lírai pillanata az előadásnak.
Frenák Pált nézni egy viaskodás – azt érezhetjük nézőként, hogy nem vagyunk elegek, nem vagyunk eléggé elvontak – na jó, talán ez csak az én privát frusztrációm Frenákkal szemben, de akkor most bevallom: nem kevés félelemmel megyek be az új bemutatóra, a HIR-O-ra. Tudom, hogy valami komfortzónán kívülire számíthatok.
Nem csalódom: egy hosszú meditáción veszek részt, kizökkentő fény- és hangeffektusokkal. Meg kell fejtenem ezt a nyelvet, mert Frenák Pál másképp beszél, másképp láttat, más forrásból merít, nagyon idegen, nagyon hideg, nagyon nem evilági, mégis elindít valamit bennem.
Legutóbbi Frenák-élményem, az UN olyan teret használt, amelyben a táncos már-már akrobatává vált: egy hatalmas, égbe nyúló hálóra kapaszkodott fel a szinte meztelen test. Most a HIR-O-ban is szinte cirkuszi mutatványokat látunk, itt az égből lelógó háromszög-trapézokon táncolnak a testek.
A HIR-O a rizsföldekre emlékeztető, de annál további asszociációkat is behívó tükörszerű színpadon manifesztálódik, távoli keleti tájakat idéző bambuszfa-rönkökkel. Személytelen, hideg és transzcendentális tér ez, amelyben a testeknek különböző dinamikája szabadul fel. Nagyon távoli világ és történet: a HIR-O Hirosimára utal, egy olyan tragédiára, amelyben nem vagyunk személyesen érintettek, de mégis, azáltal, hogy az egész emberiség történetének része, a sajátunk is. Annyira idegen, annyira más, hogy végül a mindenkié, így a miénk is, annyira partikuláris, hogy már közös, annyira távoli, hogy itt van az orrunk előtt. És persze ott a HIR-O másik jelentése, a „hero”, a hős, ami a közösségből kiváló individuum története: közösség nélkül nem létezik hős, a hősnek ki kell válnia a tömegből, aminek egykor ő is része volt.
Olyan dokumentumfilmek jutnak még eszembe, mint a Samsara, vagy a Humans (Emberek), amelyekben folyton az egyén, individuum kontra tömeg emberiség, azaz individuum nélküliség tematizálódik, és ez a dinamika a HIR-Okoreográfiaetűdjeiben is megfigyelhető. Különösen ilyen, egyszerre univerzális és partikuláris motívum például a gésa etűd: a táncosok egyenként gésakimonóban érkeznek, majd egy hosszú láncot alkotva összefogózkodnak a proszcéniumon, mint az origami-emberkék, amelyeket ha jól, megfelelően vágunk ki az összehajtogatott papírból, szétnyitva ember-girlandot kapunk. Ebből a sorból mászik ki és vissza egy-egy táncos: kibújnak a kimonóból, felvillan a meztelen testük, majd visszabújnak a kimonóba, és visszaolvadnak a sorba. Olyan, mintha a lét-nemlét között billegnének: most hirosimai japán vagyok, most meg meztelen test, egy akárki, vagy éppen egy senki, egy hulla – számomra ez az egyik leginkább lírai pillanata az előadásnak.
Az ember mozgását a bambuszrönkök és a trapézok határozzák meg mint valami felsőbb erő képviselői: a hősök, az individuumok felfele törnek, ezeket a koordinátákat próbálják meghódítani, felkapaszkodnak a trapézra, de mindig visszaesnek, sosem tudnak uralkodni ezen transzcendenciából érkező erőn. Leginkább elszenvedői annak, ami van, ami adott, de nincs különösebb hatalmuk a bambuszrönkök felett. Ugyanúgy, ahogy Hirosima is (ugyanúgy, mint a százéves háború, a pestisjárvány, az indiánmészárlás, az I. Világháború, a zsidó holokauszt, vagy szeptember 11.) megtörtént, elszenvedtük, és attól még megy tovább az élet, az életet, a mozgást nem lehet megállítani. Az élet az, ami alkalmazkodik a tragédiáinkhoz is. Az ember az, akinek sok hatalma nincs az élete fölött, de egy mégis van: hogy él, hogy felkapaszkodik, mint egy hős, és legyőzi a rámért tragédiák súlyát, és továbbviszi az életet.
Különösen rezonál erre a főiskolás osztály, a fiatal táncosok jelenléte, akikkel ezt az előadást Frenák létrehozta, illetve ugyanilyen életszimbólum Lőrinc Katalin jelenléte: a szólótáncosnő karizmatikus figurája karakteres hajkoronájával az életet szimbolizálja. A Hiroshima, mon amour (Szerelmem, Hirosima) című 1959-es kultuszfilmre reagáló motívum is lehet ez a női figura, hiszen a filmben az atomtámadással kapcsolatban a haj elvesztéséről esik szó, a hirosimai nőknek mind elhull a hajuk – itt pedig a hajkorona éppen a tragédiának, a pusztulásnak tart ellenpólust. Ez életigenlő, erőt sugárzó szimbólum – ez az a csoda, amit a HIR-O felmutat.
HIR-O (Compagnie Pál Frenák)
Zene: Gryllus Ábris, Farkas Miklós. Hang: Horváth András. Fény: Kovács Áron. Szecenika: Tóth Péter. Jelmez: Henez Marianna. Produkciós vezető: Móricz Fruzsina. Japán kulturális konzultáns: Paule Jeanne Francoise Roche. Koreográfus-asszisztens: Maurer Milán. Társkoreográfus: Halász Gábor.
Koreográfia és koncepció: Frenák Pál.
Közreműködők: Erdélyi Zsombor e. h., Esterházy Fanni, Golubkovics Gergő e. h., Halász Gábor, Horváth Attila e. h., Kiss Rebeka e. h., Lőrinc Katalin, Lőrincz Emma e. h., Maurer Milán, Rácz Réka e. h., Rovó Virág e. h., Szabó Levente, Taba Benjámin e. h., Várnagy Kristóf.
Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, 2017. október 11.
CAFe Budapest Kortársművészeti Fesztivál
Forrás: https://tanckritika.hu/kategoriak/jegyzet/1178-palffy-zsofi-hirosima-zen-meditacio