Kutszegi Csaba @ szinhaz.net
2009. február
Az InTimE-ot a legjobb szándékkal sem tudom másnak tekinteni, mint kellemesen szórakoztató Frenák-esztrádműsornak.
Frenák Pál legújabb premierjén (az InTimE-nak augusztusban a Pannonhalmi Művészeti Fesztiválon már volt egy előbemutatója) azon gondolkodtam, hogy az alkotóművészek mióta foglalkoznak az emberi kapcsolatok ábrázolásával. Először (mégiscsak táncelőadáson ültem) Eck Imre 1961-ben készült Változatok egy találkozásra című koreográfiája jutott eszembe. Aztán észrevettem: Fekete Zoltán és Nelson Reguera földön fetrengős, egymáson gurulós, küzdelmes kettőse akár Akhilleusz és Patroklosz kapcsolatáról is szólhat, tehát a téma már az első, szerző által jegyzett (vagy neki tulajdonított) európai irodalmi műalkotásban is terítékre került. Persze a művészetek még ennél is régebben ábrázolják az emberi kapcsolatokat, a velük foglalkozó műalkotások fogyasztása pedig állítólag megunhatatlan. Én valahogy már mégis unom – de nyilván bennem van a hiba.
Fekete először egyedül jelenik meg: a színpadon szétszórt, temérdek rózsafej között „úszik”, gurul a talajon, néha feláll, és lábát magasra dobja. Mozgása koordinált, artisztikus, kidolgozott – jellemzően „frenáki”. A következő tételben Jantner Emese és Lisa Kostur fejét mélyen a háttámla mögé hátrahajtva ül egy piros Bauhaus-kanapén, amely mögött (az elő-adáson végig) sötét üveglap tükrözi vissza „ugyanazt hátulról”. A két, alul rövid, felül dekoltált, könnyű piros ruhácskába öltözött hölgy érdekes, egyforma mozdulatsorozatot mutat be egyszerre, majd előrejönnek, és jelbeszéddel, gesztusokkal, mimikával diszkréten kokettálnak a nézőkkel. Utánuk Kolozsi Viktória és Nelson Reguera is színre lép: dinamikus, zaklatott kettőst mutatnak be, ügyesen megfelelve a bútordarab támasztotta akrobatikus kihívásoknak. Majd újra Jantner következik, ezúttal egyedül – és itt egy kicsit meg kell állnunk.
Az eddig látott tételek (és az eztán következők is) – a műsorfüzetben is részben deklaráltan – semmi másról nem szólnak, mint hogy emberek bonyolult viszonyrendszerekben vergődnek. A színpadi látvány végig kifejezetten esztétikus, a mozgás megkomponált, színvonalas (újdonság azonban egyikben sincs), az előadók kitűnőek, de mivel az emberi kapcsolatok ábrázolásán kívül semmi egyéb nem történik (sem esztétikai lázadás, sem valaminek az intellektuális újraértelmezése), az InTimE-ot a legjobb szándékkal sem tudom másnak tekinteni, mint kellemesen szórakoztató Frenák-esztrádműsornak. Kifogásom tulajdonképpen nincs ellene (én a színvonalas revüt is szívesen megnézem), de jobban szeretem, ha a dolgokat nevén nevezik. Barokkos túlzásnak érzem ugyanis az InTimE kapcsán arról értekezni a műsorfüzetben, hogy „valóság-e egyáltalán a másik”, vagy hogy „a hazugság és a megalkuvás milyen mértékben szövi át az életünket”.