Népszabadság @ Horeczky Krisztina
2008. 12. 19.
Noha elsőre talán meghökkentő a képzettársítás: Agatha Christie jutott eszembe Frenák Pál
munkájáról. Előbbi kiválóság ugyanis kacagásra ingerlő iróniával elmélkedik önéletrajzában egy
bizonyos „közönséges bútordarabról”. Ez a lakberendezési tárgy a kanapé és/vagy a dívány, amely a viktoriánus korban egyszerre volt a románc, az elsorvadás, a korai halál jelképe. Valójában azonban menedék a szenvedést színlelő, tunya fehérnépnek, hogy megszabaduljon a „fáradságos”
(házi)munkától.
Az InTime-ban a vörös rózsákkal telehintett, fehér padlón hivalkodik egy piros kanapé. Ezen vergődik, szontyolodik és omlik el, vonaglik a kompánia öt tagja, majd végül itt kesereg kurta időre a nyurga, iszapos Czéh Balázs. Amennyiben nem a heverőn kornyadoznak, ránganak az előadók, a földön kúsznak-másznak kicsavart tagjaikkal, illetve a vamp pózában tetszelgő hölgyek tűsarkúban tipegnek, ténferegnek – kábaságot mímelve. A nézőtéren darvadozva igyekeztem megfejteni: a fekete alsónadrágos, térdvédős Nelson Reguera miért hánykolódik úgy néha, akár egy partra vetett hal; vajon a töröttnek látszó tükörfalon mi okból fedezek föl egy bálnauszonyt; a csókra csücsörítő Jantner Emese és Lisa Kostur minek is tátog, mint egy ponty? Másnap olvastam: a színlapon (kortárs ember) vízzel (főz) felöntött színpadot ígértek.
A kevesebb, mint egyórás, bágyatag melodráma émelyítően érzelgős klisék egyhangú ismétlődése, képzeletszegény mozgásnyelven eldadogva. A rövid és minduntalan érdektelen jeleneteket sötétséggel tagolják el egymástól, de annak fényében (sic!), ami rendre fölvillant, nem lett volna sokkal csekélyebb az inger, ha csak ücsörögtem volna az éjfeketeségben. Az opus „létfilozófiai” állítása nem más, mint: az univerzumban elveszetten lődörgő, tétlen-nyomorult párák tomboló ösztöneik kiélésével remélik csillapítani tengernyi fájdalmukat. Ám a lelketlen kufircolás sem enyhítheti rettentő sanyarukat. Frenák a kiégettségről, a céltalanságról, a (páros) magányról szólna, de beszédmódja olyannyira affektált, hogy a hamisságon túl nem hallatszik ki belőle semmi más. Az ürességet tárja elénk úgy, hogy közlésében nincsen tartalom. Meghatottságtól homályos tekintettel szüntelen önmagától idéz.
A süketnéma jelbeszéd – mint az oeuvre védjegye is – bár ellenpontozásként hatástalan, akár az
„Erre már nincsen szó”-alkotmány metaforája is lehetne. A tavalyi, sivár Instinct párdarabja még csak nem is rogy össze, mint tatárjáráskor az abrak nélkül maradt lovak. Ahhoz ugyanis előtte biztos lábakon kéne állnia; csakhogy az InTime már a kezdetektől InStabil. Egyedül a bárgyú banalitásban, esetlegességben, szemforgatásban, tanácstalanságban mutat biztonságot. Mindazonáltal olybá tűnt, a nagyérdemű ujjongva fogadott egy artisztikus kiscsoportos orgiát, melyben Reguera, Fekete Zoltán, és a közéjük szorult Kolozsi Viktória meztelen trojkája hullámzott eksztatikusan, igen hosszasan.
Emellett népszerűnek látszott, mikor a nádszál Jantner lehúzza a gatyát Regueráról, hogy kedvetlenül simogassa annak pőre tomporát. (Holott, értesültem, a pannonhalmai munkabemutatón még belemarkolt a fenékbe.) Utóbbi jelenet kapcsán nem értem az ivarérett fölhevültséget: ilyesmit nemhogy láttunk már, hanem – bizakodom, lelkesebben – csinál(t)unk is.
Lehuppanva hát Christie viktoriánus pamlagára, elsóhajtom: Frenák Pál renyhe, sorvasztó
kanapérománca halálos unalom.