SZABÓ G. LÁSZLÓ @ Új Szó
2010.10.15
Rövidek, lényegre törők és még szellemesek is Frenák instrukciói, inkább csak biztatja, finoman provokálja, tereli két táncosát. Rendhagyó előadást láthatnak a nézők. Egyszerit még akkor is, ha párja van. A francia Montbéliard-i Nemzeti Színház számára tavaly megalapozott produkciót most, a Budapesti Őszi Fesztivál alkalmából láthatja először a magyar közönség. Frenák újabb és újabb megoldási lehetőségeket kínál fel, Reguera és Major azonnal „válaszolnak”. A kubai születésű, rendkívüli tehetségű táncos számára izgalmasabb helyzetet aligha kreálhatott volna érzékenységéről és érzékiségéről egyaránt ismert koreográfusa. Egyetlen szóra szinte pillanatok alatt lenyűgöző szólót komponál. Vagy egy sodró erejű duettet, amelyben ifjú partnere, a csapathoz nemrég szerződött és máris ugyanazt a nyelvet beszélő Major kiváló társa. A kubai fiú sistergő fantáziájával, kifejezőeszközeinek teljes fegyvertárával hat fogékony, a legapróbb gesztusokra is azonnal reagálni képes partnerére, így a hatás kölcsönös – Reguera és Major érzelmi áramköre közös forrásból táplálkozik.
A próbán még zene nélkül működnek, az előadáson Pascal Contet szolgálja nekik a zenét tangóharmonikával. Lágy, fülbemászó dallamok vagy pergő ritmusok helyett bizarr hangfoszlányok, a pillanatnyi hangulat, az érzelmek különös, zsigerekből megfogalmazott játéka kíséri táncukat. Contet maga is improvizál. Játékában a dzsessz és a kortárs zene keveredik, néha egészen szokatlan módon. Hangszere olykor éppen hogy csak felsóhajt, a két táncosnak azonban ez is elég ahhoz, hogy új impulzusokat adjanak egymásnak.
Egy pad és egy forgószék. Ez minden, ami a térben látható. Reguera és Major, mint két arctalan (fehér maszkos) ember magányosan ülnek egymás mellett. Előttük a tangóharmonikás. Ikreknek is nézhetnénk a két alakot. Alkatilag majdnem egyformák, csupán a bőrük színe különböző. Amíg nem szólal meg a zene, személyiségük teljesen összemosódik. Ugyanazok a rezzenések, ugyanazok a mozdulatok. Az arc és a tekintet helyett itt valóban csak a test beszél. Lelki sebekről, egyedüllétről, eltitkolt fájdalmakról, elnyomott vágyakról. Aztán jelt ad Contet, a harmonika megtöri a csendet, és a két alak ösztönös játékba kezd. Két különböző egyéniség és mégis két, sok mindenben hasonlatos lélek nyílik meg. A maszk mögött felsejlik az arc, a belső arc, amely arra is következtetni enged, hogy a két vérmérséklet sem olyan távoli egymástól. Izzás és feszültség, vonzás és olvadás van a táncban, teljes kitárulkozás és fokozatos eggyé válás.
Frenák korábbi alkotásának, a Twinsnek (Ikrek) a szabad folytatását látjuk Wings (Szárnyak) címen. Szárnyalnak is a táncosok végig. Reguera egy-egy pillanatra a föld vonzerejéből is képes kiszakítani magát, Major akrobatikus elemekkel dúsítja röpteit. Övé a forgószék, amelyen olyan természetességgel keveri-kavarja a levegőt, mintha odaszögezték volna.
A darab negyedik szereplője a társulat vezetője, Frenák Pál. Sötét zakóban, földig érő fekete férfiszoknyában ül a padon, és apró jelekkel, rövid jelezéssel vetíti ki gondolatait. Pár perces betét csupán az övé, valahogy mégis azt a hatást kelti, mintha maga is táncolna. Súlyos jelenlétével ad jelentőséget a két fiú által megteremtett sajátos légkörnek. Barisnyikovnál éreztem ugyanezt évekkel ezelőtt. Vagy tíz percig állt egy helyben, csupán a karjait mozgatva, de ezzel is el tudta hitetni: a legteljesebb tánc, amit mutat. Nincs rá jobb, kifejezőbb meghatározásom: az improvizálás magasiskolája a Wings. Vibráló, öntörvényű művészet ez. Szabálya csak egy van: magával ragadó, lebilincselő kell, hogy legyen.
Mint ez.