top of page

Világvégi borzongás

Péter Márta @ Ellenfény

2005/5


Frenák Pál újabb előadásán a Trafó játékterét egy sajátos, belső “színpad” uralja; a dobogó tetejének lejtős négyzete jobbra eső sarkaival a földhöz közelít, míg baloldali éle úgy térdfölöttig ér. Ez a tiszta geometriájú és hófehér, csaknem szűzies térelem lesz a játék kietlen otthona, a létbetaszított lét birodalma. Minden a felületén vagy a peremén történik, minden itt mutatja magát, itt fordul egymásba. Mindennek itt a kezdete és vége. A világ vágóhídja ez. S majd vér is folyik rajta. De azért nem kell nagyon megijedni, hiszen az ember eljátszotta már a komolyság jogát is.


Az első vízió még légies asszociációkat kelt; talán a kék ég magasában, felhőkön lebeg a lány – véljük a négyzeten suhanó kép miatt –, ám utána megpillantjuk a köteleket, amelyekbe majd a táncosnő is belegabalyodik, s csak szívós küzdelem árán szabadulhat. Aztán szétpattan a háló, és: sötét. A felütésben tehát szépen arcul legyintenek; egy könnyed gesztussal megfosztatunk az önállóságról és szabadságról szőtt illúzióinktól. Ez az alaphelyzet, innen indul a játszma, amelynek korántsem szemlélői, sokkal inkább részesei vagyunk. S mintha a következő epizódban már tényleg mi ülnénk a négyzetes térelem hátsó peremén, mi dőlnénk el, hogy majd pondróként araszoljunk a napok végtelen sorában. És ha egy figurának kampec, lefordul a horizontról, a sor végén pedig rögtön ott egy másik, mert tart a menetelés, vég nélkül, amióta világ a világ. E bevezető képek bizonyos értelemben személytelenek, hiszen az emberlény kicsinységét, nagyobb rendbe illesztett apró létidejét és teljes kiszolgáltatottságát képezik le, ugyanakkor a nézőt nagyon is elevenében, úgyszólván egzisztenciálisan veszik munkába, kiemelve abból a bizonyosságból, amelyet eddig saját, csakis önmagára jellemző létezésként ismert. Eljött a magány ideje. A darab itt indítja intimebb szólamait. A kifejezés azonban most nemigen hoz bensőséges színeket, mert valahogy távolságtartó, hideg és kietlen minden akció, dermesztően világvégi. Ahogy az előadás címe is sugallja, apokaliptikus.

A szólók és kettősök végtelen sorában mindenki összetalálkozik, s úgy tűnik, a variációk száma kifogyhatatlan. A párosokban alapvetően a kontakt tánc elemei dominálnak, de annak felismerhetően “frenákos”, újraértelmezendő vonulatával. Érzékelni ugyan bennük az érintés pillanatait, az erő és a lendület vándorlásából születő íveket, de az egész jelenség valahogy súlyos, alaktalan, minden remény nélkül való. Az összegabalyodó, csúszó-vonagló testek nem adnak plasztikus rajzot, valahogy kényszerűen tapadnak meg egymáson, olykor szinte sűrű péppé csomósodva. A személyes lét kioldódik a folyamatból, mintha valami általánosabbat, a létezés távolabbról mutatkozó perspektíváit szemlélhetnénk benne. Mintha egyszer csak kitaszítanának bennünket a világűrbe, hogy ott alkossunk új fogalmakat földiségünk léptékeiről. Nincs mibe kapaszkodni, nincs fix pontja a létezésnek. Magány és hidegség van, az elhagyatottság érzése kísért. És az egész túl van rajtunk, túlnő kis magunkon. Ez a távolító, elbizonytalanító effekt tulajdonképpen régi eleme a Frenák-daraboknak, és meglepő lelki mechanizmusokat indít be; elidegeníti az embert önmagától, földrajzi és tárgyi környezetétől, elidegeníti a testét a lelkétől, vagyis végletesen szabaddá tesz. Az efféle szabadság persze komoly frusztrációt okozhat. Frenák műveiben azonban mindeddig ott voltak az ellensúlyok, a sötét nyomorúsággal fenséges oppozícióban a magasság, az álom, a repülés felszabadító képei. A szeretet és vágy éteri távlatai. És olykor némi humor. Most mindezt nélkülöznünk kell. Apokalipszis van, borzongás, remegés, félelem uralja az egypólusú színpadi világot.

Az egyik duett például csaknem szadisztikus végkifejletet nyer, amikor a férfi a nőt hosszú hajánál fogva nyomorgatja; forgatja, kényszeríti le s föl, dőlni és hajolni, vonszolódni erre-arra, és a nőnek még mindig van haja… A neorealisztikus jelenet ráadásul elég meggyőző, s mellette még artisztikus is. Csak tompán fáj, feloldozás nélkül. Egy másik heterokettősben a szokott kontaktos összecsapódások, egymáson gördülések sorozatát a t