Világokat köt össze erős koreográfiákkal

2026. január 26.

Új Szó

Szabó G. László

Miközben a Kit érdekel Frenák Pál (Who Cares About Pál Frenák) címmel róla készült amerikai–magyar dokumentumfilm New York, Berlin, Isztambul és a spanyolországi Girona után újabb köröket tesz a világban, ő maga Mundruczó Kornél készülő filmjében kapott szerepet, társulatával pedig már a májusi bemutatójukra készül.

Elfoglaltsága miatt csak a New York-i bemutatóra utazhatott volna el, ottani jelenlétét azonban nem tudta sínre tenni a kinti Liszt Intézet. Pedig New Yorkhoz láthatatlan szálak kötik.

Londonban és Tokióban hosszabb időt töltött, 1982-től Párizsban él. Hol jön a képbe New York?

Anyám 56-ban várandós volt velem. A család elindult Budapestről Jugoszláviába. Két nagybátyám is velük tartott. Ők aztán továbbmentek Amerikába. A bátyám maradt Nyugat-Európában. Apám a két nővéremmel visszajött Budapestre, anyám a nővéremmel viszont utazhatott volna tovább a menekülttáborból a tengerentúlra, velem a hasában. Itthon azonban apám úgy döntött, visszahozza a családot. A két kislányt itthon kellett hagynia, csak úgy mehetett ki anyámért Jugoszláviába. 1957. május 4-én így aztán Budapesten születtem meg, és nem New Yorkban, ahová csak a két nagybátyám jutott el. A bátyám Belgiumot választotta, hogy ne legyen túl messze a szülőktől.

Önök ketten találkoztak valaha?

Öt-hat éves lehettem, amikor anyám engedélyt kapott, hogy kiutazzon a fiához Belgiumba. Hosszú szünet után akkor látták egymást először és utoljára. Anyám vitt engem is magával. Ültünk az autóban hárman, én kettőjük között, és mert mindketten sírtak, ömlöttek rám a könnyeik. Anyám a szebb jövő reményében ott akart hagyni a bátyámnál, aki viszont arra kérte őt, hogy hozzon inkább haza. Ha kint maradok, és ott növök fel, Isten tudja, mi lett volna belőlem. Ha viszont New Yorkban, valószínű, hogy akkor sincs tánc és alkotás. A sors akarta így. Nyolcan voltunk testvérek, már csak négyen élünk. Három nővérem van Budapesten. Belgiumban a bátyám egy garázsban halt meg füstmérgezésben, rejtélyes körülmények között. Molotov-koktélokat dobált 56-ban. Jobbnak látta elhagyni az országot. Nem tudtuk meg soha, hogyan érte a halálos szerencsétlenség.

Három filmrendező kereste meg az elmúlt pár év alatt. Fabricius Gábor volt az első, aki az Eltörölni Frankot című filmjében bízta meg egy pszichiáter szerepével. 1983-ban játszódik a történet. Idegklinikára kerül egy underground zenekar karizmatikus frontembere, aki képtelen beilleszkedni a szocializmus orwelli csendjébe. A rendszer ellenségeként kínzások közepette próbálják elhallgattatni, s ebben az ön által megformált pszichiáternek oroszlánrésze van. Halálra gyötri a fiút. Megöleti szinte. Hogyan érezte magát a szerepben?

Először is nem vagyok színész. Úgy éreztem, nem is vagyok képes erre a feladatra. Van egyfajta jenlétem, rendben. Engem akart a rendező, pedig a verbalitás nem az erősségem. Fabricius Gábor a jelenlétemre épített. Próbáltam megélni, amit az adott pillanatban kért tőlem. Igazából sosem tudom, milyen kicsengése van az alakításomnak. Én ezt sosem tudom felmérni. Erre vannak a rendezők. A siket Beethovent szívesen eljátszanám egyszer. Jelrendszerrel össze tudnám kötni a nonverbális világot a verbálissal.

Az Eltörölni Frankot 1983-ban játszódik. Ön már akkor egy éve párizsi lakos volt, Londonból érkezett meg a francia fővárosba. Milyen elképzelésekkel?

Elmenekültem az itthoni rendszerből. Ez még ’82-ben volt. Kint maradtam Londonban. Decemberben érkeztem meg Párizsba. Öt évig nem jöhettem haza. Aztán megismertem egy konzult, aki elintézte, hogy legalizálják a párizsi helyzetemet, s ezzel szabaddá vált az utam Magyarországra. Igaz, gyomorgörccsel indultam el Párizsból. A feleségem ült mellettem a kocsiban, egész úton nyugtatgatott. Azt hittem, az osztrák–magyar határon kirángatnak majd a kocsiból, és azonnal börtönbe visznek. Ehhez képest szépen átengedtek, semmi probléma nem volt. Párizsban megraktuk rendesen a kocsit. Egy csomó mindent hoztunk a családnak. Leparkoltunk a ház előtt a Semmelweis utcában, és szólt a feleségem, hogy pakoljunk ki, ne hagyjuk reggelre. Halálosan fáradtak voltunk, egyikünknek sem volt hozzá nagy kedve, de hallgattam rá. A csomagok nagy részét felhordtuk. Másnap reggel megyünk le a többiért, és nincs a kocsi. Április elseje volt. Azt hittem, valaki viccel velünk. De nem, ellopták az autónkat. Volkswagen volt. Párizsban nem számított luxusautónak, Magyarországon még igen. Soha nem került elő. A biztosító szerencsére olyan jól fizetett, hogy első osztályon repültünk vissza Párizsba, és tudtunk egy ugyanolyan jó autót venni.

Azóta örök utazás az élete. Hogy viseli?

Jól. Folyamatosan jövök-megyek. Ez is működteti az agyamat. Hol az egyik, hol a másik kultúra hat rám. Tizenöt éve élek kétlaki életet. Ezt megelőzően inkább csak Párizsban laktam.

Másodikként jött egy rendező szakos hallgató vizsgafilmje.

Arról nem szeretnék beszélni. Legyen elég annyi, hogy egy plasztikai sebész vagyok benne. Fáj, hogy nem hívtak meg a vetítésre.

Mundruczó Kornél készülő, At the Sea című amerikai filmjébe milyen úton jutott be?

A főszerepet játszó Amy Adamsnek koreográfus a filmbeli apja. Így kerültem Kornél látószögébe. Látott egy pár perces felvételt a neten, amely azután került fel a világhálóra, hogy Kassán dolgoztam, az ottani társulattal. Kornélnak is a jelenlétemre, az egyéniségemre volt szüksége. Meg sem szólalok, sőt még táncolni sem fogok a filmben. A tekintetem, a gesztusrendszerem fejezi ki mindazt, amire Kornélnak szüksége volt belőlem. Kicsit őrült az apa, és még alkoholista is, néha elkóvályog, furcsa kalandokat él meg. A kislánya traumáiról is szól a történet. Arról, hogy az apa figurája milyen érzéseket vált ki benne. Kornél kifinomult érzékkel vezetett a kamera előtt. Én csak a már felnőtt lánya múltjából bevillanó képekben leszek jelen a filmben. Többször kérdeztem Kornélt, hogy jó ez, elég neked? Azzal nyugtatott, hogy ha nem lenne elégedett velem, akkor szólna.

Amy Adamsszel nem is találkozott a forgatáson?

Nincs közös jelenetünk, de nyilván látott engem felvételről. Kornél biztos megmutatott neki, hogy én vagyok az apja. Úgy kezdődik a film, hogy Amy Adams bemegy a stúdióba, bekapcsolja a tévét, és az apját látja egy dokumentumfilmben. Ez az a film, amely a kassai táncosok között mutat egy próbán. Erre akadt rá Kornél, és így kerültünk kapcsolatba.

És a kislány? Vele hogy dolgozott?

Eliza Kornél tíz év körüli kislánya. Annyira fantasztikus! Már most Oscar-díjat adnék neki. Törékeny, érzékeny, hiperintelligens. Egyszerűen beleszerettem. Közben rájöttem, hogy Kornél is ugyanúgy dolgozik, mint én. Összehoz embereket, akik korábban sosem találkoztak, és mégis első látásra, azonnal egymásra hangolódnak.

Fel tudja mérni, hogy művészileg mennyit kapott tőle?

Rengeteget. Még felvétel közben is finoman irányított. Remegjen a kezed, nézz fel, emeld fel a fejed, tépd szét kicsit a párnát! Így instruált. Annyira jól ment a munka! Ott, a helyszínen alakult ki a figura. Ott alkottuk meg. Ez azt jelenti: én nem olyan játékos vagyok, akinek mindent előre kell tudnia. Improvizatív módon megyek a szereppel. Kornél mondott valamit, amire én azonnal reflektáltam. Átütötte az én felemre a teniszlabdát, én meg visszaütöttem. Érdekes módon minden működött köztünk. Nem volt előre betanulva, lekottázva semmi. Elolvastam a leírtakat, de nem volt ennek igazán jelentősége. Egymásra néztünk a kislánnyal, és azonnal kialakult köztünk az összhang. Elizával minden csodás volt.

Kishercegek címmel születő produkciójához mennyit merített Saint-Exupéry regényéből, A kis hercegből?

Eleinte úgy gondoltam, hozzányúlok a műhöz, de aztán rájöttem, hogy el kell távolodnom tőle. Inspiratív erő lesz csupán a regény. Több arcát szeretném megmutatni a kis hercegnek. Megkeresni, megvan-e még bennünk ez a világra rácsodálkozó kis ember, tiszta lélek, és ha igen, hogyan tudjuk megtartani ebben a zűrös, felgyorsult világban? Hogy tud ez még egyáltalán fennmaradni? Mit tehetünk ezért? Szeretném megfogalmazni az idős kis herceget is. Elmondani mindazt, amit közölni akar velünk. Ami le van írva a regényben, azt feleslegesnek tartom megfogalmazni. Ez nem verbális színház lesz, hangfoszlányok, akusztikai érzetek azonban lesznek benne. Megmutatom azt is, hogy bizonyos dolgok miképpen formálódnak át bennünk az idő múlásával. Mai világunkban sajnos felborul az egyensúly. Aki tiszta lelkülettel próbál élni, gyakran ütközik társadalmi elvárásokba, ezért nem tud az lenni, aki, vagy aki lenni szeretne. A mai kishercegnek ez a legnagyobb problémája. Nem lehet önazonos.

Az a balatonszabadi árvaházban élő kisfiú, aki éjszakánként ott állt a tükör előtt az intézet folyosóján, megtalálta magában a kis herceget?

Igen, megtalálta. Én voltam az a kisfiú. A kreativitás, a fantázia világa képes előre vinni bennünket, de az önimádatba nem szabad beleragadni. Erre vigyáznunk kell. Nekem időben sikerült kimászni belőle. Továbblépni önmagunkon – ezt mindig nagyon fontosnak tartom.

Még valami…

Ez az utolsó képe az édesanyjáról, aki kilencvenhárom éves koráig önállóan élt. Hajnali négykor kicsoszogott a fürdőszobába, majd vissza az ágyához. Kicsit rosszul érzem magam, jelelte, majd lassan lefeküdt. Selyemsállal letakarta az arcát, és örökre elaludt.