A láthatatlan ember

Horeczky Krisztina @ Népszabadság

2007. június 29


Az idén ötvenesztendős Frenák Pál nemrégiben – méltatásai közepette – egy csüggesztő születésnapi cikkben arról vallott: sajátos élmény, hogy egyfelől kitüntetik az Imre Zoltán-díjjal, másrészről az NKA bántóan megkurtítja kompániája támogatását. Emellett jelezte, hogy a magyar kortárs táncéletet eluraló intrikus hangulat, melynek kötelező velejárója egymás (le)minősítése, nem szolgálja a művészi teremtő erőt.


A három évtizede pályán lévő, határainkon túl megbecsült alkotó a fontosat és az igazat beszéli. Az erkölcsi értelemben (is) patologikus jeleket mutató, nem éppen európai aurát árasztó honi táncvilág számára a nemtelen gáncsoskodás az egyik legmámorítóbb örömforrás.

Frenák Pál korszakos oeuvre-je – melyet időszerű volna újabb, meggyőző darabbal gazdagítani – régóta gátlástalan szabadrablás tárgya. Tagadhatatlan, bőven van belőle mit újrahasznosítani; kiváltképp ha számtalan szépreményű sorscsapás turkálónak tekint egy fenséges életművet.

A Bakáts téri – botrányba hajló – események azonban arra figyelmeztetnek: elég némi ügyetlenség, és máris megcincálható a kivívott tekintély. A társulat egyórás estje már szerencsétlen címével megtévesztett. Noha a világhírű táncoskoreográfus (papíron) laza lelki tartással összeüthetne egy válogatást legjobbnak ítélt darabjaiból, ennek a bulvárízű tervnek a szabadtéri színpadtechnika gátat szabott. Így bemutatásra került a hétéves, párját ritkító szóló, a MenNonNO és a 2005-ös Apokalipszis – Frisson. Az előbbi – butoh mozgásra és siketnéma jelbeszédre épülő, elemi erejű – mű azonban nézhetetlennek (sic!) bizonyult. A hetedik sor közepén kucorogva, izomlazító nyújtógyakorlatok elvégzése után elém tárult a kék ruhás, úszósapkás, -szemüveges Frenák – legföljebb derékig. A rejtélyes oknál fogva nem a színpadon, hanem a templomlépcső előtti térben lecövekelő, kordonnal elkerített táncos – nagyjából – a negyedik sortól „láthatatlanná” vált – az első sorban ücsörgők a rácson át sasolhattak.


A még kortárs klímában is szorongató élményt oldotta, mikor kezdetét vette a négyszereplős táncoratórium. Ekkorra a helyjeggyel érkező, szentségelő nézők is beletörődtek, hogy kénytelenek oda ülni, ahova (még) tudnak. Merthogy az eseményre – pajkos módon – négyféle tikettel lehetett bejutni. Ám ebből – az izgalmakat fokozandó – csak az egyik fajta szólt helyre.


A remekül színpadra állított, okosan szerkesztett Frisson azonban kétségtelenné tette: Frenák együttese jóval többet nyújt egy „ahogy esik, úgy puffan” hakninál. Mint mindig, most is káprázatosak a táncosok: Kolozsi Viktória, Lisa Kostur, Nelson Reguera Perez, Várnagy Kristóf. Az egyszerre fölkavaró, mulattató, megrázó, szédítő gegekkel teleszórt „véres” nemi háború képes volt (újra) ámulatba ejteni a nagyérdeműt, emellett megmutatta, mitől olyan magával ragadóak Frenák munkái. Egyebek mellett: kevesen (ha egyáltalán…) képesek olyan hirtelen-váratlan érzelmi váltásokra, mint ő – úgy, hogy közben dermesztően őszinték maradnak. Táncosai fejükre húzhatnak gallkakasmaszkot vagy gázálarcot. A térdeplő, meztelen kutya-férfiakat megsétáltathatja a fehérneműs, napszemüveges, parókás, tűsarkon tipegő nő. Szólhat Bee Gees, operaária vagy frank gyermekdal – mindez sosem válik öncélúvá, ízléstelenné.


Frenák Pál olyan, akár egy veterán kötéltáncos; nincs alatta háló, mégsem aggódunk, hogy a mélybe zuhan. Mindennek dacára: üdvözölném, ha legközelebb – teljes fizikai valója helyett – nem csak a szelleme kísértene.

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu