Makrai Sonja @ mno.hu
2008.12.28.
Frenák Pál új táncelőadása, az InTimE újabb etűdfüzér a magánnyal küzdő emberről. Az emberről, aki kapcsolataiban is a végtelen egyedülléttel kell hogy szembesüljön. Igaz, hogy a művészek örökösen önmagukat ismétlik, de az InTimE bebizonyította, hogy egy idő után az állandó motívumok unalmassá válhatnak, kiüresedhetnek, és a koreográfusra jellemző „frenákos” stílusjegyek is veszítenek értékükből. Frenák Pál legújabb munkáját a közelmúltban elhunyt Jeszenszky Endre („Jesza”) emlékének ajánlotta.
Az InTimE kalligrafikus játék; a cím egyrészt az intimitásra, a testi kapcsolatok fontosságára utal, másfelől pedig az „itt és most” szimbóluma, hisz kapcsolataink addig tartanak, amíg képesek vagyunk egymásra figyelni. A koreográfus új darabjának, a többihez hasonlóan, természetesen nincs dramaturgiai váza; szólók, kettősök és egy csoportos szeretkezés alkotja a darab folyamát. Frenák világa nem konkrét megfogalmazásokból épül fel, csak festőien megkomponált, esztétizáló képek váltják egymást. Ebben a világban hihetetlen képességekkel bíró táncosok, tökéletesen mozgó gépek léteznek, de táncuk üres, léleknélküli, amely nem magyarázható a magány-koncepcióval. Kirakatvilág ez, ahol nincs érzés, nem létezik tartalom, csupán látszat van. A színpadkép egyszerű, letisztult, de a piros kanapé, a vörös rózsa és a fekete foncsorozott tükör sematikus szimbólumok, amelyeknek nincs is jelentőségük. Frenák bátran használja táncosai testét, mozdulatszekvenciái a fizikai állóképesség határait feszegetik. Kolozsi Viktória és Nelson Reguera energikus, lüktető mozgássorának minden pillanata lélegzetelállító, de egy pillanatig sem lehetett érezni, hogy átadták volna magukat a táncnak. A darab egyetlen erős figurája Jantner Emese, akinek állatias, „trampli” nőalakja hiteles színpadi perceket teremtett. Frenák szereti a maga teljes valójában láttatni a testet, de az öncélú magamutogatásnak, a váratlan nadráglehúzásoknak még akkor sem látom értelmét, ha táncelőadásról van szó, ahol a hangsúly egyértelműen a testeken van. Egyedül a darab csúcspontját jelentő hármas orgia esetében találom elfogadhatónak a hullámzó, egymásba fonódó és elváló ruhátlan testeket, amelyek szinte festményszerűen jelenítik meg a testi aktust.
Ebben az etűdben a koreográfia minden egyes mozdulata gyönyörűen példázza a vágyódást, az akarást, és mindazt, hogy a test meddig is képes a vágy színlelésére.
Bár Frenáknál soha nem találni következetes megfogalmazásokat, a fény- és hangjáték mintha mégis átélhető dramaturgia mentén épült volna fel. A zörejek, a hangfoszlányok, az elektronikus zene és a hideg, acélos, kontúros fények képzőművészeti alkotássá varázsolták a színpadi pillanatokat. A koreográfus az utolsó pillanatban megváltoztatta a lezárást, és az összes szereplő helyett egy földdel bekent alak vonaglásával fejeződik be a darab, de ez a művészieskedő záróakkord nyugodtan elmaradhatott volna – igaz, Frenáknál tipikus az ilyen sablonos befejezés. (Frenák Pál Társulat: InTimE. Koreográfia: Frenák Pál. Trafó, december 13.)