A szívtelenségről

Horeczky Krisztina @ Népszabadság

2013. Április 27


„Tudom, nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, de az horrorisztikus, hogy vannak, akik úgy írnak a művészi munkámról, mint a kecskeürülékről, csak azért, mert nem mekegek a szájuk íze szerint, nem elégítem ki a személyes igényeiket. De hát ahol Trisha Brownt is ócsárolják, engem is lehordhatnak!” – így a Magyar Narancs egyik tavaly nyári számában kifakadó Frenák Pál (1957). A táncos-koreográfus (sokadszori) panaszolkodásának egyedüli előidézője az elvetemült – meglehet, ostoba – makacsságom: hogy a sorozatos csalódások dacára nem mentettem föl magamat belőle. Rendületlenül nézem, recenzálom, küzdök, bízok, remélek, várva valamire – ami egyszer volt, hol nem volt. Ami (ironikus módon) ugyanaz, mint az új mű alcíme: battement de coeur. Szívverés.



A néhol groteszkbe hajló, posztmodern evolúciós és teremtéstörténet embertelen párja egy hatalmas, fehér hálóban vergődik, mozog, csúszik-mászik, majd csókot mímelve úgy csücsörít, mint egy tátogó hal. A fekete, később fehér alsóneműt viselő, térdvédős, partra vetett Marie-Julie Debeaulieu és a metroszexuális Holoda Péter amennyire tetszetős, olyannyira üres. Esztétikus enyelgéseikkor kizárólag a külcsínre ügyelnek: hogyan festenek, ha a másikhoz érnek. Amikor a DePhazztól a Jazz Musicra vonaglanak, a kozmetikumokat hirdető reklámok vagy Helmut Newton kommersz divatfotóinak kirakatbábu-modelljeit idézik. Közönyösek, erotikus(nak szánt) jeleneteik mesterkéltek, rutinszerűek, mentesek az intimitástól – mintha az előjátékaikat is instruálnák. Ugyanennyire szenvtelenek az irdatlanul nehéz, akrobatikus, sőt alpinista képességet követelő mozgásnyelv gépies végrehajtásakor: makulátlanul hajtogatják a mutatós tagjaikat; fél karra támaszkodva hibátlanul vonszolják magukat a padlón; úgy mennek átlósan a térben, akár egy fáradó sífutó vagy egy felfedező a hómezőn – meztelenek, a lábfejükön lámpa világít. Olybá tűnik, hogy Parabryo lidérces zajára-zörejére megjárják Tolnát, Baranyát, valamint az északi sarkkört és a Góbi-sivatagot, talán még követ is fejtenek. Kényes szinkronban, mégis külön. Mert történjék bármi, ők legföljebb a semmit érzik – miként, sokáig, én is.


Az ötvenperces opus mottója Nemes Z. Márió verse, a Tanuljuk meg egyik sora: „az emberi szív szomorú, / a test boríték”. Ezt az identitás nélküli, steril „borítékot” láttatják, két epizód kivételével. Szívverés hangjait hallani. A színen Frenák, talpig feketében. Kitárja a felgyűrt ujjú zakóját, és a pőre mellkasán szívtájékon, majd a kézfején fény pulzál. A campesztétika jegyében fogant giccs ellenpontja lesz a Jeff Buckley dalára, a You & I-ra készült szóló. Frenák egy fénynégyzetben áll, karjaival íveket rajzol a levegőbe. A lágy mozdulatok néha megtörnek, a majd guggolva görnyedő férfi többször összerántja magán a zakóját – fázósan, szemérmesen, sajgó emlékekkel viaskodva. Frenák Pál zsigeri eleganciája, karizmája, jelenléte, intelligens szépsége fenséges és sokkoló. Egyszerűsége, érzékisége, őszintesége éles kontrasztban van a keményen, apatikusan gürcölő Debeaulieu és Holoda lelketlen attraktivitásával, amelyet a darab végén lemondó sóhajjal summáz az albínó gorilla (Szűcs Edit ragyogó jelmeze).


A tökéletes testekre komponált, kortüneti (bumeráng)munka arról szól, amit a bámulatos megjelenésű alkotója jó ideje maga is előidéz a puszta látványra adó, pofásan tartalmatlan, felszínes illusztrálással. Azzal a hatásvadász stílustablóval, amely nélkülözi mindazt, ami az egyre ritkábban föllépő, ám akkor minden(ki) mást zárójelbe tevő Frenák Pál sajátja: a személyiség erejét. A X&Y azt tanúsítja, hogy aki birtokában van ennek a humánus hatalomnak, annak nincs szüksége (biztonsági vagy futurisztikus) hálóra, sem majomparádéra. Részint, mert hókuszpókusz nélkül is eléri, hogy csak rá figyeljenek. És hogy végre megdobbanjon az a nyomorult szív.

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu