„A táncosok minden erejükkel tartják magukat, mint most a világ” – interjú Frenák Pállal

Updated: Nov 16, 2020

Jónás Ágnes @ Kortárs Online

2020.10.17 A Nemzeti Táncszínház új épületében október 18-tól látható a Spid_er címet viselő produkció, amely a pókok természetes, önmagukból megalkotott csodálatos hálórendszerébe vezeti be a nézőt. Frenák Pál érdemes művésszel az új kreációról, koronavírusról, valamint a kortárs táncot övező félelmekről is beszélgettünk.

Hogyan viselte ön, a Fren_Ák és a Radi-cool társulás a koronavírus miatti kényszerpihenőt? Egyáltalán hogyan képesek örökmozgó művészemberekként együtt élni a tudattal, hogy beláthatatlan ideig nem léphetnek közönség elé?

Mint mindenkinek, nekünk is több előadásunk elmaradt. Ez a táncművészeket természetesen lelkileg megviseli, hiszen hosszú ideig fizikailag és szellemileg készülnek egy darab bemutatására, és egy ilyen állapotban mindaz, amiért addig hónapokat dolgoztak, egyszerűen füstbe ment. Számukra kialakult egy holtpont, ami érthetően egy elviselhetetlen, nehéz állapot, hisz a táncosokat az egymás közötti energiaáramlás élteti, és a nézőkkel való kapcsolat. A koronavírus miatti leállás következtében hirtelen egyfajta légüres térben találták magukat.

Akaratukon kívül a bezártság, mint sokakban, bennük is sok negatív energiát kumulált. A Spid_er próbáin ez érzékelhető is volt: az elején ezektől a negatív energiáktól kellett radikálisan megszabadulni és aztán mozgósítani a kreatív energiákat önmagunkban. Én koromnál fogva is már nyilván másképpen élem meg ezeket a helyzeteket – számomra ez a kényszerpihenő több időt adott egy belső hallgatásra, amire sokszor a hajszában nem volt lehetőségem.

Előadásai az emberi, illetve a társadalmi létezés kardinális pontjait feszegetik, és mindig valamiféle belső mag, például az ember személyes identitása vagy épp az emberi kapcsolatrendszerek köré épülnek, miközben az érzékiség, a szenzibilitás, a lelkiség, a gondolkodás és akár az erotikus energiák működésének kérdését is feszegetik. A Radi-cool Társulás művészeinek közreműködésével készült Spid_er című produkcióban mi ez a központi elem?

Abból a transzparens labirintusszerkezetből indultunk ki, amelyet a pókok önmagukból, saját lényükből, létükből termelnek ki: a nyálukból képesek megalkotni egy tökéletes harmóniában függő, fantasztikus rendszert. Ez a csodálatos lény, amelyik egyébként a legintelligensebb a saját kategóriában, sokakból talán undort vált ki, holott az egyik legelképesztőbb teremtmény a földön, hisz önmagából alkot meg egy nagyszabású művet.

A Spid_er című kreációt egyrészt a rohanó világ, mint speed (sebesség), másrészt a spider (pók) ötvözetévből született. A szavak mint inspirációs erő működnek, de a belőlük alkotott cím csakúgy, mint az előadás, akár konkrétan az aktuális társadalmi és szociális problémákra mutatva is a mai feszült világot rajzolja meg.

Az előadásban azt is vizsgáljuk, hogy az emberiség mennyiben szövi be és ejti aztán saját csapdájába önmagát az általa megkreált hálórendszerrel: azaz hogyan tartja fenn azt a láthatatlan virtuális – már-már transzcendens – hálórendszert, amelyből talán soha többé nem képes szabadulni.

A kreáció során fragmentszerű koreográfiai rendszerben dolgozunk továbbra is, ahol a társalkotók, előadóművészek erős egymásra hatásban vesznek részt. A Spid_erben olyan nagyszerű előadó-társalkotók dolgoznak együtt, mint Maurer Milán, Anibal dos Santos, Esterházy Fanni, Vasas Erika, Jurák Bettina, Keresztes Patrik, Eoin Mac Donncha. Az akrobaták Buda Balázs, László Tamás és Zsíros László.


A produkciónak Budapest új kulturális színtere, a Nemzeti Táncszínház épülete ad otthont a Millenáris Parkban. Úgy tudom, hogy a Spid_er speciálisan erre a térre lett alkotva, a díszlet kifejezetten a Táncszínház adottságaiból inspirálódott.

A Nemzeti Táncszínház specifikus oszloprendszerére, térformájára gondoltam ki ezt a szcenográfiai elképzelést, mivel az épület olyan függesztési és rögzítési lehetőségekkel rendelkezik, ami ritkaság, és Budapesten egyedülálló. Ez az óriási szövevény, amelyet Zoltai György alkotott, elegánsan tölti be a teret, miközben az egyik legegyszerűbb eszközökkel készült szcenográfiai rendszer. Egy fantasztikus, nagyvonalú teret nyit, nagyságában is megőrizve a transzparenciát – átjárható labirintust rajzol, de egyfajta szabad mobilitással is szolgál.


Igaz, hogy egy ideig online instruálta a művészeket?

Igen, sokáig nem tudtam direktben próbálni velük. A feleségemmel együtt szolidaritásban éltünk meg nehéz heteket Franciaországban. Ebben az időszakban sok szenvedő embert láttunk a barátaink között is, akik a másokért tenni akarás miatt kapták el a vírust. De hála az Istennek, nagyon sokan ebben a lehetetlen helyzetben is megtalálták a kivezető utat. Mindannyian a bőrünkön érezzük, ahogy a koronavírus is behálózza a világot ma. Azzal a hálórendszerrel, amit színpadra vittünk, azt is szeretnénk megmutatni, hogy mindig van remény a kiútra. Rendkívüli érzés, ahogy bejárunk próbálni, és minden egyes nap felmerül bennünk, hogy talán ma jöhettünk be utoljára dolgozni.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli harcok is átszövik az életünket itt. Miben látná a megoldást?

Ez az ügy közvetett kapcsolatban áll mindenkivel, ahogy velünk is, ugyanakkor distanciát is tartok vele. A problémák – és itt most nem csak az SZFE-ügyről beszélek – nem most kezdődtek. Hogy mennyi tűr el egy társadalom, az globális kérdés. Minden probléma része egy régebbi problémának, szövevény egy nagyobb szövevényben. Ami most az egyetemen zajlik, évek, évtizedek problémájából, leszűrt energiájából adódik. Lehetséges, hogy azzal is gond van, ahogyan megéljük a történelmünket? Talán túlnosztalgiázzuk a saját múltunkat? Nem tudom. De ha így van, akkor abból nem biztos, hogy kreatív energia születik. A Spid_erben a táncosok lógnak a levegőben, minden erejükkel tartják magukat, mint most a világ és benne Magyarország is. Az ember újra kell hogy értékelje önmagát – ahogy az előadásunk szereplői is megpróbálnak lehetőségeket találni egy lelkileg és fizikálisan is megterhelő szituációban. Arra teszünk kísérletet, hogy megmutassuk: lehetetlennek tűnő helyzetben is vannak lehetséges irányvonalak, kapcsolódási pontok. Van reménysugár. És nem mutogathatunk ujjal egymásra. Kollektív felelősségünk van abban, hogy ez a világ ott tart, ahol tart.


Testet és szellemet erőteljesen igénybe vevő, rengeteg energiát, kiemelkedően jó állóképességet követelő hivatás az öné, illetve a táncművészeké. Hogyan tartja karban magát túl a hatodik X-en?

Negyven éve vagyok a művészi pályán, harminc éve alkotok. Már nagyon régóta önmagamat készítem fel egyfajta fizikális-szellemi készenlétre minden nap. Fontos számomra a napi organikus tréning, amit magam fejlesztettem ki olyan gyakorlatokkal, amelyek a belső izmokat fejlesztik, az önkontrollt, a koordinációt és a periférikus látást támogatják. Hasonló elemekkel dolgozom, mint a harcművészek: hasi légzéssel, mentális gyakorlatokkal, forrásként használva a szexuális energiákat, amelyek együttes ötvözete kreatív érzésekkel tölti el a lelket és a szellemet.

Ön szerint mi az önök védjegye?

„Légy hű magadhoz”: egy átjárható, tiszta, őszinte lét, a jelenben lét és az elfogadás. Az is fontos számomra, hogy mi mindig partnerkapcsolatban állunk, egyfajta egyenrangú dialógban, nem pedig hierarchikus rendszerben – még ha én is vagyok a konceptőr, a kontrollpont a táncosoknak és alkotótársaknak.


Mit gondol, miért félnek az emberek kortárs táncelőadásra menni?

Többnyire azzal van gond, hogy az emberek mindig mindent meg szeretnének azonnal érteni – racionálisan. A kortárs tánc is – mint nagyon sok művészeti ág – csak asszociatív módon inspirál érzelmeket, gondolatokat, érzeteket a nézőből, és nem magyaráz. Legalábbis ami engem illet, biztos így van. Talán a világ egyre racionálisabb elvárásokkal van irántunk, és talán az is igaz, hogy az emberek már eleve prekoncepciókkal ülnek be egy-egy előadásra.

Ezért fontosak az olyan őszinte érzetek, amelyeket mi is próbálunk éreztetni a nézővel, és akkor talán elérjük, hogy már nem tud racionálisan kapaszkodni valamibe.

Hisz a művészet, mint ahogy a filozófia és sok más is, nem privilégiuma a hozzáértőknek, nem kifejezetten a hozzáértőknek készül. Persze nem hátrány, ha valaki ért is hozzá. De ugyanolyan nagy érzeteket tud megmozdítani a Mona Lisa az úgynevezett műértőben, mint a „nem értőben”.


Mit csinálna, ha nem koreografálna?

Lassan eljön majd ez az idő is. Például kritikusok kritikusa lennék. De lehet, hogy pszichokorporális analitikus foglalkozásokat tartanék, mivel ez igazán érdekel. Vagy egyszerűen csak figyelném a világot. Úgy érzem, hogy talán írnék is róla, vagy akár szívesen rendeznék egy filmet – régóta érik már bennem egy film szinopszisa. És ami még fontos, újra színpadra lépnék mint előadóművész – ezt tervezzük is egy kolléganőmmel: új generációs regeneráció! Látják, számtalan lehetőség, előttünk a jövő.


Úgy vélem, az egyik legszerethetőbb dolog önben az, hogy hisz az Emberben. Nem fárasztó hinni egy fajban, amely újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, amely önmagát pusztítja és hálózza be?

Én naiv ember vagyok. Viszont azzal tisztában vagyok, hogy nincs borzasztóbb lény az embernél. De nincs is csodálatosabb nála.


Forrás: https://www.kortarsonline.hu/aktual/frenak-pal.html