Dávid-szobor, szmokingban?

Patakfalvi Dóra @ Elle

2017. május

Bizonyos tartalmak csakis úgy ábrázolhatók, ahogy azokat az Isten megteremtett, állítja a kortárs tánc egyik legfontosabb alakja, akivel prüdériáról, a testek tökéletes rezonálásáról és a képmutató párizsi művészvilágról beszélgettünk.

ELLE: Két apropója biztosan van a találkozásunknak: a magazin test tematikája és az önközelgő, kerek születésnapja. Leírhatjuk?

Írhatja: május 4., 60. Engem ez abszolút nem zavar, szerintem gyönyörű kor. És borzasztó, hogy a társadalom azt gondolja, hogy negyven után nincs élet. Amikor negyvenévesen a Tricks&Tracks című darabomban a fehérre festett, meztelen testemmel voltam jelen a színpadon, többen azt kérdezték, hogy nem szégyellem-e magam, hogy ilyen öregen mutogatom magam. Pedig én láttam táncolni a japán butoh tánc mesterét, Kazuo Ohnót is, aki akkor már nyolcvan felett járt, mégis egészen csodálatos volt. Elszomorító, hogy a mai társadalom leír mindenkit, akit nem tart elég fiatalnak. Egy középkorú nő három gyerek után talán már nem néz ki úgy, mint egy húszéves, de valószínűleg jóval erősebb potenciállal rendelkezik nála. Én miattuk is álltam ki meztelenül a kamera elé: tessék, ez vagyok én hatvanévesen – és?

ELLE: Láthatólag nem is volt zavarban.

Mert sosem a testet, hanem a test által mutatok meg valamit. Az előadásokban is mint egy végtelen eszköztárral bánunk vele és fogalmazunk meg általa lelki vagy gondolati tartalmakat. A fotókon is egy organikus formarendszerben létezem, mégpedig azzal az egyszerűséggel, ahogy az életben is – nem kamuzok.

ELLE: Akik a meztelenség miatt skandalumot kiáltanak, prűdek vagy hipokraták?

Mindkettő. Akikből elutasítást vált ki mások meztelensége, jó eséllyel nem lakják be a testüket. És értsük meg, hogy vannak bizonyos tartalmak és formarendszerek, amik csakis úgy ábrázolhatók, ahogy azokat az Isten megteremtette. Michelangelo sem tudta Dávid szobrát szmokingba öltöztetve megalkotni. Látni egy testet a színpadon, ahogy a maga legtermészetesebb módján formálódik meg – ennél nincs is fantasztikusabb.

ELLE: A napi rutinjában hogyan foglalkozik a testével?

Amikor reggel kiesem az ágyból, másfél órát csak magammal foglalkozom, és lelkileg is felépítem magam, hogy képes legyek konfrontálódni a napi problémákkal. A feleségem erre azt mondja, ez luxus. Hát, teremtsd meg rá az időt magadnak! Pedig amióta megbeszéltük, hogy foglalkozzon ő is többet magával, érdekes módon neki is jobb a közérzete. Sosem szabad elhagynunk magunkat.

ELLE: Ha generációs szempontból vizsgájuk a testtudatot, talán azt feltételezhetjük, hogy az idősebbeknek összességében több a primer tapasztalatuk, a fiatalabbaknak meg a másodlagos, vagyis felvilágosultabbak. Ön ezt a gyakorlatban hogy érzékeli?

Én fiatal táncosokkal dolgozom, de ennyi emberrel, akinek problémája van a testével, korábban nem találkoztam. Tizenöt évig tanulnak táncolni, és mindent tudnak a formákról, csak éppen a saját lábukat nem találják meg. Le kell rombolni a kliséket, hogy aztán a nulláról építsék fel magukat. Szinte agresszív módon ragaszkodom a kreativitásukhoz. Amikor a balettrúd mellett eltöltött évek után a lábuknál fogva, fejjel lefelé föllógatjuk őket, akkor egész új információkhoz jutnak a testükről.

ELLE: Gyakran a szemére vetik, hogy keményen bánik a táncosaival.

Ha rendesen elvégzik a dolgukat, azért valóban nem jár dícséret, de ha van egy szép pillanatuk, odamegyek és átölelem őket. Azt viszont rosszul tűröm, ha az egót a csapatszellem fölé helyezik.

ELLE: A pályája során először dolgozik az Operaházban, májusban mutatják be Bartók A fából faragott királyfi című mesebalettjét, amit alapvetően a bátor önmagunkba nézés útján elérhető szerelem metaforájaként szoktak értelmezni. Ön mit tart meg ebből?

A táncosok is kérdezgettek, hogy mit fogunk csinálni. Mondtam, hogy azt biztos nem, amit a korábbi koreográfiákban. A színpadi teret például egy lejtőre helyezem – mert mi a lejtő? Amin lecsúszhatsz vagy följuthatsz, és ha följutsz, sem biztos, hogy ott is maradsz. A szcenikai megoldások miatt szinte a semmiből kerülnek majd elő a táncosok: valóság ez, vagy csak illúzió? És mindezt átjárja Bartók zenéje, ez a tökéletes káosz és kiismerhetetlenség, ami szinte beszippant, és elveszel benne.

ELLE: Egy interjúban elmesélte, hogy az InTime című produkciójuk kapcsán egy film, a Postás mindig kétszer csenget egyik jelenete adta a kiindulási pontot: Jessica Lange és Jack Nicholson találkozása a lisztes konyhaasztalon. Vitathatatlanul impresszív képsorok, de pontosan mit akart bennük megmutatni a táncosainak?

Azt a brutális nyersességet, ahogy két test tökéletesen képes fuzionálni és rezonálni egymással. És tudja mit? A színészek azt a jelenetet nem eljátszották. Azt akartam látni a táncosaimnál is, hogy milyen az, amikor két ember teljes összhangba kerül, és olyat mutatnak meg magukból egymásnak, amit senki másnak. Figyeltem, hogy a társulatban kik képesek egymással hasonlóképpen rezonálni.

ELLE: Jantner Emese egy korábbi cikkünkben ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „Frenákkal dolgozni olyan, mintha egy folyamatos pszichoanalízisen vennél részt. Egy mágus”.

Legtöbbször sokkal meztelenebbre vetkőztetem őket, mint ha korporálisan lennének azok. Ahhoz az energiához és őszinteséghez, amit például Emese mutatott, óriási bátorság kellett. Ez már az a dimenzió, ahol nincs kontroll, nincs pedál. De mi miatt szeretünk bele valakibe: a korrektségébe vagy az őrültségébe?

ELLE: Piccasóra hivatkozva szokta mondani, hogy művészet és erotika ugyanaz. Vagyis: művészet nincs is erotika nélkül?

Miért, van? A libidó maga az életenergia, és művészeknek ezt a bennük fortyogó energiát kell kivetíteniük. A kérdés inkább az, hogy hol van a szellem, a lelkiség és a testiség egyensúlya. Ezt keressük az előadásokban.

ELLE: Érdekes az az ellentétes tendencia, hogy míg a prózai műfajok alkotói között a férfiak, a táncszcénában a nők vannak túlsúlyban. A Frenák Pál Társulat viszont mindig is nagyon jól állt remek férfi táncosokból.

Valóban, a táncban a női nem dominál, és hozzám tényleg szeretnek jönni a férfi táncosok, valószínűleg azért, mert itt megvalósíthatják magukat. Akik egy év velem eltöltött munka után képesek felnőni testileg-szellemileg a feladatokhoz, azok általában a társulatban is maradnak.

ELLE: Az olyan darabjai, mint az X&Y, a Fiúk vagy a Csajok a szexualitás komplexitását, sokoldalúságát ábrázolják. Ez nyilván összeér azzal a genderszemlélettel, amely változatosabb és rugalmasabb nemi szerepeket hirdet.

Erről van szó. A Fiúkban megjelenített macsóság mellett ott volt a törékenység, egy izmos férfi tütüben. Érdekes, hogy a párizsi melegszcéna szerint itt rajtuk gúnyolódtam, sőt, volt, aki azzal vádolt, hogy homofób vagyok. Pedig a koreográfiák soha nem rólam és az elfojtott vágyaimról szólnak – egy művész nem önmagáról, hanem önmagán keresztül beszél. A Csajokban is ugyanúgy megmutattuk a női testi szépség erejét, ösztönös vágyait vagy a kiszolgáltatottságát, amikor egy lányt a hajánál fogva rángatott a partnere. Mert ilyenek is vagytok, férfiak.

ELLE: Párizsi-budapesti kétlakiságát máig nem adta fel?

Nem. Hazamegyek, otthon vagyok; hazajövök, itthon vagyok. Ez luxus. Bár a francia társulatom tíz éve megszűnt – akkorra jöttek rá, hogy nem vagyok nekik eléggé francia, előtte meg nem voltam eléggé magyar. Pedig sikerült egészen magas szintekig beépülnöm a francia kultúrába, csak bizonyos egyéni érdekek miatt kitessékeltek onnan. Kellett a hely a barátoknak.

ELLE: Pedig európaiként talán a párizsi művészvilágról vannak a legromantikusabb elképzeléseink.

Elég naivan. Franciaorszgában sokkal nagyobb a képmutatás, mint itthon. Itt legalább tudod, hogy ki utál, ott viszont mosolyogva szúrnak hátba. De ilyen körülmények között is meg tudtam őrizni a szabadságomat és a függetlenségemet, és nem adtam el a lelkemet senkinek, legfeljebb mostanában Bartóknak. A személyiségemből fakadóan nem is tudok olyasmit csinálni, amiben nem hiszek, mert belebetegszem.

ELLE: Franciaországban egy időben sokat foglalkozott autista és mozgássérült gyerekekkel, miért hagyta abba?

Mert meg akarták határozni, hogy mit és mennyit tanítsak; még alig kezdtem el foglalkozni a gyerekekkel, már jött az igazgató ellenőrizni, hogy hogy haladunk. Egy idő után ebből a számonkérésből elegem lett. Szerintem az oktatásnak itthon is az a problémája, hogy a tanárok nem periférikusan, hanem frontálisan tanítanak, a gyerekektől pedig nem kreativitást, hanem pusztán racionalitást várnak el. A lányom hatéves koráig csodálatos színeket használt a rajzain, aztán amikor bekerült az iskolarendszerbe, soha többé nem festett olyan színesen.

ELLE: Siketnéma szülők családjába született, később intézetben nevelkedett. Milyen felnőtt világot képzelt el akkoriban magának?

Amikor apám halála után anyámat az állam rákényszerítette, hogy a nyolc testvérem közül engem hatévesen árvaházba adjon, az intézetben néha kiszöktem a tükörhöz, és próbáltam megismerni azt a sovány, szerencsétlen kisfiút, aki úgy érezte, hogy a világ elhagyta. Ez volt az az eszköz, amivel át tudtam lépni önmagamon, és kinyitotta a fantáziámat – egy álomvilágba képzeltem magam.

ELLE: Most mit mutat a tükör?

A fiút, aki látja, hogy megöregedett. De legalább mindig hű maradt önmagához.