Szentgyörgyi Rita @ hvg.hu
2018.11.19.
Mindig küzdenie kellett azért, hogy képes legyen átvinni a művészi elképzeléseit, és makacsul ragaszkodik az önállóságához. Legújabb darabjával, a W_all című előadással a közös kreatív munkára szeretett volna lehetőséget adni a fiatal tehetségeknek, és szeretné leküzdeni az előítéleteket, amelyeket a gyerekkora óta maga is a bőrén tapasztalt. Frenák Pállal a múltból hozott reflexek ismétlődéséről, és a hatvan felett kibontakozó kreativitásról is beszélgettünk.
hvg.hu: A Frenák Pál Társulatot hogyan érintette a kulturális tao megszűnése?
Frenák Pál: Azzal együtt, hogy számunkra nincs akkora jelentősége, mint a nagy színházaknak, a pár millió forintos évi tao összeg is létkérdés. Húszmillió forint alaptámogatásból létezünk. Ha rendelkezésünkre állna egy olyan profi játszóhely, mint például a MU Színház vagy akárcsak egy stúdió, mint a Bakelit, európai projektekkel valószínűleg képesek lennénk kitermelni a stabil működésünkhöz szükséges anyagi bázist az állami támogatás mellett. Budapest-díjas vagyok, de mégsem sikerült még a fővárosban egy állandó helyet szereznem. A Frenák Pál Társulat nomádként vándorol próbateremről próbateremre. Harminc éve igyekszem lobbizni ez ügyben különböző kormányoknál, szponzoroknál, de eredménytelenül, a mai napig nem voltunk képesek létrehozni egy stúdiót, pedig úgy érzem, hogy ma Budapesten egy Frenák Koreográfiai Centrumnak nagy felhajtó ereje lenne.
hvg.hu: Félelem, hallgatás, kivárás övezi a társulatok részéről az új helyzetet, hogy a jövőben az EMMI osztja ki a pénzeket. Milyen garanciát lát arra, hogy nem politikai szimpátia alapján fognak dönteni?
F. P.: Amióta élek, kivárásos alapon működöm. Az előző kormányok idején sem volt jobb a dolgunk, már akkor is periférikus szcénán mozogtunk. Legyünk őszinték, a művészi önállóságom, függetlenségem még a függetleneken is kívül helyez. Mindig küzdenem kellett azért, hogy képes legyek átvinni a művészi elképzelésemet, amihez hűen ragaszkodom. Világszerte tendencia, hogy a politika belefolyik a művészi reflexiókba, támogatja vagy gátolja ezeket, és sokszor érdekek mentén születnek döntések. Európában mindenhol nagyon kiélezett most a helyzet. Visszatérő kérdés, hogy politizálok-e. Gyerekkorom óta azt teszem, amennyiben manifesztálódtam a mássággal, a nevelőintézeti bezártsággal, a siketek és nagyothallók kisebbségi kommunikációs rendszeréből való kitöréssel. Hatéves koromtól, amikor a zárt kommunista rendszerben kerítés mögé kerültem, sokszorosan hathatott rám a bezártság érzése, amit anyám révén születésemtől fogva érzékeltem és láthattam a társadalom által periférián kezelt siketek és nagyothallók világában.
hvg.hu: Új energiák, sokszínűség, másság – ezek a jelszavai a legújabb produkciónak. A W_all alapkoncepcióját egyéni és társadalmi víziónak szánta a mentális falak lebontásáról?
F. P.: A darab valószerűtlen találkozások sorozata a világ elidegenedett közegében. A W_all filmekből és történelmi eseményekből inspirálódik, nagyon kemény módon érinti az aktualitást, ám a konkrétumoktól eltávolodva egy olyan asszociatív, gondolkodásra serkentő univerzumot rajzol, amely valójában a józan emberi gondolkodás gyökereit, az emberi kapcsolatok alappilléreit kutatja.
Félve tekintünk a jelenkort meghatározó, önpusztító társadalmi berendezkedésre, és igyekszünk felmutatni az általános rombolás és széthullás közepette a reményt, az emberiségbe vetett bizalom jelét.
Akárhova tekintek – a kultúrára, a politikára, közösségekre – sokszor úgy érzem, az emberek örökéletűnek tekintik magukat.
Ha ilyen irányba és ezzel a tempóval haladunk tovább a fogyasztásközpontú mindennapokban, őszintén remélem, hogy valamennyien időben felismerjük a ránk eső felelősséget, és képesek leszünk felébredni a másra mutogatás kényelmi helyzetéből. De vajon tényleg felébred-e a globális lelkiismeret, hogy megértsük végre, hogy az öröklét illúziója szükségszerű önromboláshoz vezet?
hvg.hu: Provokatív gesztusként is értelmezhető két különleges résztvevő szerepeltetése: Mázló Tímea halláskárosult színésznő sanzont énekel, Kónya Tamás mozgássérült sportoló kerekesszéken tangózik, felfüggesztve táncol. Jelenlétük egyszerre hordozza a lehetetlen megkísértését és az ébresztés gesztusát a megszokottól eltérő elutasításával szemben.
F. P.: Siket és nagyothalló szülők gyermeke vagyok, a másságba beleszülettem.Egész életemet végigkísérte a húszas éveimtől, hogy különböző hátrányos helyzetű csoportokkal, siketekkel, autistákkal, mozgássérültekkel foglalkoztam.
Mindig az a fontos számomra, hogy a mások által megítélt lehetetlen szituációkban mi az, ami lehetséges.
Ha például kimegy a színpadra egy mozgássérült, ő számomra mindig egyenértékű partnerként, emberként működik, vállalva a helyzetét. Ő dönti el, hogy velem együtt mit és hogyan szeretnéne csinálni – akár csak bármelyik másik táncos. Kónya Tamás lelkileg, szellemileg és érzelmileg vállalja mindazt, amit megjelenít és közvetít a színpadon, ugyanúgy, mint Tímea, vagy mint bármelyik szereplő a produkcióban. Szeretnénk leküzdeni az előítéleteket, amelyeket én magam is gyerekkorom óta a bőrömön tapasztaltam. Ne döntsük el, ki mire képes! Tamás jelenléte a társadalmi elfogadást, befogadást is megkérdőjelezi, ő valamilyen szinten a reményt hozza be az előadásba. Amikor először függesztettük fel, csak annyit súgott: „Ekkora lennék, ha még mindig állnék a lábaimon”. Persze először kicsit bizonytalannak érezte magát, majd teljesen adaptálódott a szituációhoz, és azóta is csak felemel minket önmagához. Neki tökéletesen sikerült a pillanatnyi félelmein túllépnie ebben a függesztett állapotban. Tamás is, mint Tímea – és mint minden művész, aki részt vesz a produkcióban – az emberi közönyről beszélnek. Az emberek elfordított arcairól, amikor mást látnak, mint ami megszokott. Az emberek sokszor brutálisak, mert például egy siket és nagyothallón nem látszik, hogy nem hall, és értelmi fogyatékosként kezelik, holott szó sincs erről. Timi csak annyit szokott mondani, amikor fellökik vagy kérdőn néznek rá: „én csak nem hallok”.
hvg.hu: A fiatal tehetségek keresése és bemutatása fontos szerephez jut a Frenák Pál Társulat idei évadában. Azzal, hogy nyit a kollektív alkotás felé, koreográfusként a háttérbe vonul és ezentúl inkább mentorként lesz jelen?
F. P.: Mióta létezik a társulat, nem tudom, már hanyadik táncos generációt indítom el a pályáján. Ez nem arról szól, hogy alkotóként háttérbe vonulnék, szerettem volna lehetőséget adni a közös kreatív munkára a fiatal tehetségeknek körülöttem, de nem úgy, hogy rögtön determináljuk, ki lesz a jövő nagy művésze, a jövő nagy koreográfusa, ez csak lehetőség volt, hogy egy tágabb kreatív munkába belépjenek és talán a következő évben vagy utána bátorságot merítsenek önállóan megfogalmazott koreográfiák elkészítésére is.
Számomra zavaró, hogy némelyek azt gondolják, majd ők szabják meg, hogy kik lesznek a jövő nagy alkotói, vagy hogy az általuk elgondolt irányokba, elképzelt vízióikban fognak a jövő kreatív erői megszületni. Ez téves út. Úgy gondolom, a fiatal, kreatív erőket támogatni kell, és időt hagyni nekik valóságos reflexiókra, és nem idő előtt az előadóművészeti piac számára forgalmazható termékké formálni őket, mert az óhatatlanul bukáshoz vezet. Hogy képzeli bárki is, hogy valaki eldöntheti, hogy ki lesz a jövő Pina Bauscha?
hvg.hu: A kortárs tánc egyik megújítójaként következetesen ugyanarról beszél a munkáiban: az emberi közönyösségről, régebben a test és a szellem korlátairól, a társadalmi beágyazottságánál fogva sokszor a szabadságról vagy a bezártságról, néhol a normalitás és őrület határairól. Milyen az alkotói közérzete manapság a hazai táncszakmában?
F. P.: Jelenleg inkább egy letisztult, önmagamnak újra meg újra feltett kérdés érdekel: mi az élet célja egy individuális ember számára, ha az nem képes feloldódni a közösség egységében, ha képtelen egy egység részévé válni önös érdekek nélkül? Mint alkotó, ez izgat engem.
Úgy érzem, hogy az alkotói közérzet számomra nemcsak egy Magyarországra vetített kérdés. Azt látom sokszor, hogy azt képzelik, hatvanon túl nincs élet, nincs kreatív erő. Úgy gondolom, hogy művészi érettségről vagy művészetről, művészről nem is nagyon lehet beszélni egy bizonyos kor alatt. Komolyan gondolkodom azon, hogy Hatvan után is van élet címmel készítek egy darabot hatvan feletti művészekkel. A korom előnye, hogy sokkal tisztábban látok és egyre kevésbé kell megalkudni – ami rám egyébként soha nem is volt jellemző. Ne kezdjék el magyarázni nekem, hogy milyen művészi irányba kellene mennem vagy megújulnom. Kitaláltam egy stílusrendszert, ha a magyar kortárs táncnál elindult valami változás, az többek között nekem is köszönhető. Amikor a kilencvenes évek derekán visszajöttem Magyarországra, óriási löketet adtam az organikus mozgásrendszerrel, az egyedi térformákkal. Amikor én fiatal, kreatív erő voltam, senki nem tudta nekem megmondani, milyen irányba menjek. Egyedül a meggyőződésem, gondolkodási módom, és a világban megélt tapasztalataim vezettek oda, ahol ma tartok. Hiszem, hogy egy művész csakis a megélt valóságon keresztül juthat el a helyére.
Látva a magyar táncművészetet és az azt körülvevő színházigazgatókat, kritikusokat, számomra szomorú, hogy a mai világban nem az építő kritika, és az építő támogatás a fontos, hanem a gyors fogyasztás, a rotáció. Jobb lenne, ha egy ország, egy szakma megbecsülné művészeit és értékelné őket – igazgatók és kritikusok egyaránt. Nem lehet mindent a politikára kenni.
hvg.hu: A test mint a hatalomgyakorlás eszköze a Frenák-koreográfiákban gyakran megjelenik, mint motívum. A Me too mozgalommal kirakatba került szexuális visszaélésekről milyen személyes tapasztalatai vannak?
F. P.: Rosszak. Már gyerekkoromban megtapasztalhattam az emberi agressziót – nyolc évet töltöttem el egy anno inkább árvaháznak mondott intézményben, ahol a brutalitás és erőszak végigkísérte életemet. Ezért is attól tartok, hogy a mély Me too-esetek, a legnagyobb áldozatok éppúgy nem kerültek nyilvánosságra, mint a legnagyobb elkövetők. A művészek világában ez mindig határvonalon van. A mi felelősségünk és mindenki felelőssége, hogy tiszteletben tartsa a határokat: ne provokáljon – se a lehetséges elkövető, se a lehetséges áldozat! Nekem mindig sikerült emelt fővel kijutnom az ilyen helyzetekből – ez sajnos nem mindenkinek sikerült.
A hatalomvágy mindent, így a testet, a szellemet és a lelkiséget is szeretné igába dönteni. Állatok nem viseltetnek azzal a brutalitással, amire emberek képesek. Hiszek abban, hogy senki nem örökéletű és senki nem ússza meg büntetlenül. Az élet mindenkit alázatra tanít előbb vagy utóbb.
A Frenák Pál Társulat, a Sepsiszentgyörgyi M Stúdió és a Radikal – Újgenerációs elképzelések formáció közös produkciója az átjárásokat keresi a társadalmi közöny, az intolerancia, az elutasítás korlátaiból épített falak között. A Trafóban nemrég bemutatott W_all tíz nemzetközi alkotóművész kollektív munkája Frenák Pál koncepciója nyomán és szcenikájával.