Szász Emese @ Fidelio
2018.10.30
Egy előadás próbáján kívülállóként jelen lenni majdnem olyan intim helyzet, mint egy szülőszobában figyelni, ahogy egy anya igyekszik életet adni gyermekének. A Frenák Pál Társulat W_all című új előadását ráadásul minden táncos a gyermekének tekinti.
Zavarbaejtő, ahogy Frenák Pál meglehetős szigorral, fáradtságot nem tűrve instruálja a táncosokat. Úgy is, hogy utólag mindig finomít kritikáján. "Nem érted, hogy mit akarok mondani, igaz? Persze, mert itt van az újságíró, és zavarban vagytok!" Mint egy szobrász, aki határozott mozdulatokkal nyesegeti le a felesleget az alapanyagról – jelen esetben táncosai testéről és elméjéről, mígnem a kettő egy mágikus pillanatban együtt mozdul. Frenák Pál a W_all előadás létrehozásában elengedte a táncosok kezét. Hagyta, hogy ki-ki keresse meg magában a másság, különbözőség személyes jelentését, ő pedig csak a végső formába öntésnél, vagyis a közös szcenografikus rendszerbe való beemelésnél segít. Persze a próbát követő beszélgetésben Frenák Pál beismeri:
Ha én belenyúlok valamibe, azért az látszik.
Az önmaguknak és a koreográfusnak való megfelelési kényszer azonban a táncosokra is dupla terhet ró; a hatalmas, falakat szimbolizáló matracok időnként árnyékot vetnek rájuk a napfényes próbateremben, ahogyan igyekeznek elérni azt a hatást, amit Frenák Pál megpróbál nekik sugallatok útján átadni. Elsősorban nem mozdulatokat, hanem az azt elindító belső motivációt értelmezteti. Láthatóan nem könnyű szavakba önteni azt, hogy mitől lesznek kellően szuggesztívekezek a jelenetek. Jelen esetben ráadásul tényleges nyelvi, kulturális akadályok is vannak az alkotók között, hiszen a vendégtáncosok Portugáliából, az USA-ból, Erdélyből érkeznek, de szerepelnek az előadásban különböző testi hátránnyal élő, siket (Mázló Tímea) és kerekesszékes (Kónya Tamás) előadók is.
Így már a próbán is tapintható az, amiről az előadás szól: hogyan lehet a különbözőségek ellenére is egy egységes univerzumot létrehozni? A portugál Annibal dos Santos és az ír Eoin MacDonncha közös duójukban intim közelségben, meztelen felsőtesttel dulakodnak, amolyan „se veled, se nélküled” attitűddel. A bőrfelületek érintkezése, a próbahelyzet esetlensége zavart szül, de gátlásosságnak itt helye nincs, hiszen testük a munkaeszközük, a mű létrehozásának célja pedig mindent felülír. Frenák Pál meg is jegyzi, hogy "Portugália és Írország messze van egymástól", tehát nem könnyű a megértés, még a mozdulatok szintjén sem.
Mindenek előtt tehát le kell bontani a belső falakat, és csak azután jöhetnek a külső akadályok.
Egy másik jelenetben Maurer Milán, a társulat egyik alapembere csatlakozik az előbbi duóhoz, egy birkózószőnyegként használt matracon alkotnak triót. Meglepő látni, ahogy az összes, a színpadon már organikusnak ható mozdulatot részletekbe menően dolgoznak ki - az ugrásokat, spirálokat, a végtagok mozdulatait aprólékosan kitalálják, és még messze a cél, amikor mindez izommemóriába épül. Új nyelvet kell találni, amikor a Mázló Tímea siket előadóművésszel közös jelenetet próbálják a női táncosok, Esterházy Fanni és Lőrincz Emma. Középen kell állnia, hiszen a ritmust elsősorban nem az audio, hanem a vizuális jelekből érzékeli. Újabb tabu-, vagy faldöntögetés:
hogyan énekli el siket és nagyothallóként Mázló Tímea Kovács Kati „Nem leszek a játékszered” című slágerét?
Maurer Milán egyik szólója az Isten hozott! című francia filmdrámából inspirálódik, amiben egy kurd férfi csak azért tanul meg úszni, hogy emigrált barátnője nyomába eredve átúszhassa a La Manche csatornát, a cél előtt azonban megfullad. Bár azt gondolhatnánk, Milán produkciós asszisztensként messziről olvas a koreográfus gondolataiban, és kisujjában van a frenák-i formanyelv, neki is az alapoktól kell építkeznie, hiszen Frenák Pál már a próbán is írmagjában irtja a rutincselekvéseket.
Talán némi ellentmondásra lehet itt figyelmes az olvasó, hiszen Frenák Pál előadásaiban vannak rendszeresen ismétlődő elemek – a teret vertikálisan is játékba hozó gigantikus díszletelemek, az erős hanghatások, a térdvédőben dolgozó, félmeztelen táncosok és a rendkívüli fizikalitás – ami miatt néhányan azzal vádolják őt, hogy nem akar, nem tud megújulni, rutinból dolgozik. A koreográfus pedig nem is tagadja, hogy újra és újra ugyanazt fogalmazza meg, új nézőpontból közelítve az általa keresett lényegiséghez. A próbán kézzel foghatóvá is vált mindaz, amit ő így fogalmazott meg:
A művész élő anyagként éli meg azt, amivel foglalkozik, és nem feltétlenül kell egy teóriát húzni köré.
Talán elég csak egy kicsit Kelet felé fordítani a figyelmünket, és elengedni a linearitásba, a fejlődésként értelmezett változásba vetett hitünket, hogy megértsük ennek a művészi gondolkodásnak a mibenlétét. Ott van például Japán mekkája, az iszei nagyszentély, aminek különlegessége, hogy húsz évente lerombolják és újjáépítik az épületet annak a gondolatnak a jegyében, hogy „mindent meg kell változtatni, hogy semmi ne változzon”. Hitük szerint ez egyfajta örök jelenlétre tanít. A japán butoh táncot behatóan tanulmányozó Frenák Pál is mintha hasonló módon gondolkodna, mintha a változásban lévő változatlanság jegyében építkezne. Minden próbán az alapokig lerombolja táncosai rutinját, egóját, hogy aztán az ebből eredő feszültséget felhasználva újra és újra felépíthesse velük ugyanazt az előadást, teljesen más formában. A W_all esetében pedig az a különös helyzet állt elő, hogy itt a falak, vagyis az egyes jelenetek, mint egy építőkocka-játékban szabadon átrendezhetők, így minden alkalommal egy másképp keretezett valóságra mutatnak rá.