Sándor Zita @ Ellenfény 2015. 5. szám
Frenák Pál legújabb bemutatója, a Birdie kísérlet arra, hogy a koreográfus jellegzetes és karakteres formanyelvét némiképp megújítsa, hogy a jól ismert és bejáratott jelrendszerrel új tartalmakat közvetítsen.
A Birdie pontos folytatása Frenák hosszú idő alatt kialakított táncnyelvének, tulajdonképp az utóbbi évek előadásainak meghosszabbítása, amit számtalan motívum ismétlődése mutat. A társulatba érkező új tagok - ugyanúgy, mint a régiek - mind nagyszerű technikai tudással és fizikai erőnléttel rendelkeznek, s tökéletes, arányos és szabályos, görögösen esztétikus testük van. A tér közepén, az előadás középpontjában - mint sok más Frenák- darabban (Hymen, InTime, x&y, k.Rush) - egy hangsúlyos, a teret szinte teljesen betöltő tárgy áll, ez esetben egy hatalmas (7- 8 méter hosszú, 2,5 méter magas) fémcsövekből összeépített rácsszerkezet. Ennek a központi térelemnek a tulajdonságai határozzák meg a táncosok mozgását, a rendkívül erőteljes, dinamikus és technikás koreográfiát. A fémrudakhoz Frenák sok testcsavarást illesztett, a táncosok igyekeznek körbefonódni a hidegen csillogó csöveken, s csak az állandó mozgás figyelmeztet arra, hogy a domború, tömör izmokkal teli testeknél a fém mégiscsak keményebb. Gyakoriak a hosszú, keskeny hengereken vagy azok mellett, azokkal párhuzamosan végzett akrobatikus spárgák is - a test nemcsak a fém keménységét, hanem alakját, egyenességét, merevségét is felveszi.
A táncosok kosztümjei, akárcsak az eddigi Frenák-előadásokban, apró fekete, nagy testfelületet szabadon hagyó ruhák és az elmaradhatatlan térdvédők. Az előadás második felében megjelennek (a például a Frissonból, InTime-ból, Tricks & Tracksból vagy a Hymenből ismerős) fehér és fekete öltönyzakók (igaz, itt frakkosított változatban), a piros magas sarkú cipők (InTime). A színpadkép ez alkalommal is nagy műgonddal összeállított, s képzőművészeti alkotáshoz hasonló élményt nyújt: az oldalról vagy felülről érkező fények kékre festik a teret, melynek közepén forog a fémesen csillogó térszerkezet és a rángatózó, ugráló-repülő, tökéletes arányossággal megáldott, mértani alakzatokat felvevő testek.
Az egyetlen - ám lényeges - újítás, hogy az absztrakt, heves és szinte kegyetlen mozgásvilágba mimetikus elemek is bekerülnek. Frenák most is bővelkedik ihletforrásokban (Alan Parker Birdy című filmdrámája, William Wharton amerikai író 1978-as, azonos című regénye, valamint Raymond Depardon San Clemente című dokumentumfilmje), amelyek ez alkalommal megengedik, sőt, megkívánják a mű címe és központi témája (vagy inkább fogalma) köré szerveződő, utánzó mozgássorokat is. A táncosok különféle madarak mozgására emlékeztető pozíciókat vesznek fel, szárnyszerűen tartott karokkal egyensúlyoznak a rácson, hátratett kézzel, bólogató fejjel közlekednek, madárszerűen gubbasztanak a fémháló egy csúcsán. Az ugrások és csavarások, a lépdelések és hajlások egymásra következése különös madárházi lakók mozgására emlékeztetnek; udvarló mozgássorok, násztánc és párzó mozdulatok is megfigyelhetőek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a bemutatón állatkertté vált volna a Müpa színházterme; Frenák Pál sokkal kifinomultabb koreográfus annál. A madárkarakterek - a holló, a flamingó, a gém vagy a daru - egy-egy testen csupán megidéződnek, az ember madárszerű minőségét, madárlétre áhítozó vágyait jelölik. A repülésen túl jelentheti ez a szabadságra való törekvést, a látható és láthatatlan falak átugrását vagy áttörését. A fémrudakból bonyolult labirintus épült, melynek útvesztőiben oly könnyen elveszik a csomópontokban megtorpanó és a kiszögellésekben kuporgó, tévutakon bolyongó lélek. Kalitka ez, mely egyszerre tart fogva és nyújt védelmet - az ember (vagy a madár) sokszor akkor sem hagyja el, ha lehetősége volna rá.
Ezt a többféleképp is felfejthető jelet, ezt a rácsrendszert egy háromszög alapú térbeli kirakós játék, a Logifaces ihlette, ezek vázát nagyította fel és építette össze a díszletet (és a játékot) tervező Lakos Dániel (és a Tervhivatal építésziroda). A fémrudak között, ill. rajtuk elvégzett mozgások a testi-fizikai szabadságon túl szellemi szabadságot, szárnyalást is jeleznek, a testek keménysége és a madarak légiessége ízléses módon és jó arányérzékkel felépítve találkoznak a színpadon.
Az előadás zenéje legalább annyira összetett és rétegzett, mint a táncosok és a fémszerkezet kapcsolata. Norman Levy elektroakusztikus szerzeménye nagyon hasonló Frenák korábbi alkotásaiban használt zenéihez: a zörejek, hangfoszlányok, csikorgások és dübögések hangosak és kegyetlenek. Ebbe a kemény, széttöredezett és kellemetlen világba operahangok szövődnek bele, sőt, olykor madárcsicsergés, erdőzúgás és szívdobogás (újabb ismétlődő motívum). Az előadás második felében egyre líraibbá, finomabbá, hullámzóbbá válik mind a mozgásanyag, mind a zene: a ritmus nélküli zajokat és dübörgéseket felváltja a tánczene, spanyol és francia dalok hangzanak el, a táncosok már nemcsak a testük, mozgásuk lendületére és belső energiájára támaszkodhatnak, hanem az ütemekre is. Az utolsó néhány percben a színpad szélére ül Kertész Endre csellista. Hangszere mintha kivont kard lenne, óriási haja, mint valami terebélyes fa. Bach dallamai elfoglalják a teret; a repülésre, a szabadságra áhítozás, a fájdalmas vágyak azonban megmaradnak: Simon Renáta piros magas sarkúját levetve számtalanszor elesik, vonaglik a földön és ordít. A többi madár csöndesen gubbasztva figyeli a magasból.
Az előadás atmoszférája igen erős. Kegyetlen és kemény környezetben gyötrődő madárembereket látunk, akik sem önmagukkal, sem egymással nem kíméletesek. Testileg és lelkileg szabadulni igyekeznek, ám a szabadulás csak apró jelenetek erejéig tűnik lehetségesnek. Ám ezek a pillanatok is ironikusak: a valószerűtlenül magas, gázlómadárszerűen közlekedő Deejay Mahogany körül heves, vággyal fűtött táncot lejt az aprónak tűnő, robbanékony Nelson Reguera - persze, reménytelenül.
A Birdie csupán apró elmozdulást mutat Frenák Pál eddig kialakított és könnyen felismerhető jelrendszerében, a megújulásra való törekvés mégis látszik. A táncosok energiája, testük esztétikuma és szuggesztivitása, a színpadi kép és zene kimunkáltsága és átgondoltsága azonban olyan erővel hat, hogy nem beszélhetünk kifulladásról.