Frenák Pál: A túlélésben a fantáziám segített

Kozár Alexandra @ Index

2021.03.16


A táncművész, koreográfus úgy érzi, éppen a megfelelő időben, táncosi pályája negyvenedik, koreográfusi pályája harmincadik évfordulóján érkezett a Kossuth-díj. Nem volt könnyű útja a nevelőintézettől a balett-teremig, erről is beszélt az Indexnek adott interjúban.


Azzal, hogy ön Kossuth-díjat kapott, úgy érzem, valami történt a táncszakmában.

Természetesen többször éreztem, hogy a Kossuth-díj már évekkel ezelőtt felmerült irányomban, de a hosszú ideig tartó kétlakiságom és az intenzív külföldi jelenlétem nem tudta ezt megerősíteni. De úgy érzem, minden épp a megfelelő időben történt velem, hisz ezzel most a munkásságom a maga teljességében kap figyelmet és elismerést.

Maga a Kossuth-díj is egy kicsit más értelmet nyer azáltal, hogy ön kapta, hisz még véletlenül sem tartozik semmilyen kurzushoz, hivatalos irányzathoz, a táncszakmán belül sem.

Talán csak annyit fűznék ehhez, hogy olyan, mintha a díj és én egymásra találtunk volna, mintha megérdemelnénk egymást. Ez most nem egy nagyképű megnyilvánulás. Egyébként táncosi pályám negyvenedik, koreográfusi pályám harmincadik évfordulója van, így még a véletlenek is egybeesnek. A Parlamentben kilencéves kisfiúként voltam életemben először, amikor az állami nevelőintézetből felvittek párunkat, hogy mikuláscsomagot adhassanak a hátrányos helyzetű gyermekeknek. Sose felejtem el, mekkora csodálattal néztem a kupola belső szerkezetét. Azóta se voltam a Parlament épületében.


Amikor legutóbb találkoztunk a Nemzeti Táncszínházban bemutatott, a koronavírusra reflektáló műve, a Spid_er kapcsán, azt mondta, nem érdekli, hogyan fogadja a közönség. Azt tudja csak csinálni, amit autentikusnak érez, amiről úgy érzi, hogy csinálnia kell. Aztán ha ez találkozik a közönség tetszésével, az üdvös, ha meg nem, akkor nem.

Igen, továbbra is úgy látom, hogy egy alkotó csakis az autentikus személyes útját járhatja, azt követheti. De az út idáig nem volt könnyű. Állami nevelőintézetben – ami akkor, a 60-as évek elején inkább árvaházra hasonlított – hét évet kellett eltöltenem. A nehéz családi körülmények miatt kerültem be,

APÁM TRAGIKUS, KORAI HALÁLA ÉS ÉDESANYÁM SIKET ÉS NAGYOTHALLÓ MIVOLTA MIATT,

aki abban a korban elvesztette a reményt, hogy nevelhesse gyermekeit, így elválasztottak tőle. Én a legkisebb, a nyolcadik gyermeke voltam. A 60-as évek közepén nagyon kemény körülmények között Balatonszabadiban, több száz fiúgyermekkel együtt, bezárva töltöttük gyermekkorunkat. Ez a sok száz gyermek mind az akkori társadalomból valamilyen oknál fogva kitaszított szülők gyermeke volt. Az intézetben a túlélésben a fantáziám segített. Vízióimat a rácsos ablakon keresztül vetítettem egy elképzelt, jobb világ felé.

Spid_er (Fotó: Bobál Katalin)

Mivel az anyámmal való, erős jelnyelv-kommunikáció határozta meg lényemet, az elején többnyire hátrányom volt – később a kreatív életemben ez mind már előnyömmé vált. Más voltam, mint a többi gyermek – bezártságomban a csodálatos kék eget fürkésztem mindig abban a hitben, hogy ettől lesz tiszta, kék a szemem. Már ott, valamilyen formában kezdett szerepet kapni művészi vénám.

AZ ÁLLAMI GONDOZÁSBÓL KIKERÜLVE, TIZENNÉGY ÉVESEN AZ ASTORIÁBAN PICCOLO GARÇONKÉNT DOLGOZTAM:

mélyen emlékeimbe ivódott Jancsó Miklóssal való találkozásom, aki éppen Balázsovits főszereplésével forgatott ott. Nekik szolgáltam fel többször, és már akkor éreztem, hogy köztük a helyem, hisz nagyon vonzódtam a filmvilághoz, Pasolini, Fellini, Jancsó munkáihoz. Paradox, hogy mikor a Japánban töltött éveim után a Tricks & Tracksszal visszatértem Magyarországra, Jancsó szinte tüntetően pozicionálta magát művészi munkám mellett. Köztudott, hogy már ekkor olyan térformahasználattal, organikus mozgásformákkal és a levegőben való függesztési elképzelésekkel jelentünk meg, ami akkor még Európában is ritkaság volt.


A művészettel, a művészekkel érzett már gyerekként közösséget, de hogyan került a tánc világába?

Az életem úgy hozta, hogy 19 éves koromban kerültem Jeszenszky Endre mester balett-termébe, ami – ismét a sors – fél emelettel az újonnan megkapott Semmelweis utca 4. szám alatti lakásunk alatt volt. A mester és felesége, Déri Gabriella azonnal érezte tehetségemet, és szinte apaként, mentorként óriási figyelemmel kísérte, támogatta tanulmányaimat. Villámgyorsan kerültem a szakmába, két évre rá már tanítottam az artistaképző iskolában, majd az akkor alakuló első Rock Színház tagja voltam (a Farkasok című produkcióval Helsinkiben fődíjnyertesként). A Honvéd Művészegyütteshez is jó emlékeim fűznek, hiszen megmentettek a kétéves katonai szolgálattól, és már akkor támogatták egyéni, kreatív képességeimet, pedig

PONTOSAN TUDTÁK, SOHA NEM LESZ BELŐLEM NÉPTÁNCOS.

Bár akkor tragédiaként éltem meg, hogy Győrben nem tudtam integrálódni, ma már inkább hálás vagyok, hisz ekkor döntöttem el, hogy külföldre megyek: Párizsba, álmaim városába. Soha semmilyen vonulathoz nem tartoztam, így alakulhatott ki a ma már közismert Frenák-stílus. Az is egy valóság, hogy többek között az én kreatív munkámmal és persze más művésztársaimmal – Bozsik Yvette, Juronics Tamás és még sorolhatnám – elindulhatott a magyar kortárs tánc fejlődése. '82-ben az akkor még zárt rendszert azért hagytam el, mert nem volt megfelelő irányvonal és tér az elképzeléseimhez a táncművészetben. Úgy érzem, annyi mindenen rágtam át magam – annyiféle stíluson és iskolarendszereken –, hogy visszajuthassak azokhoz a fundamentális érzetekhez és organikus mozgásrendszerhez, amit már gyermekkoromban vizionáltam. Azért is érzem közelinek magamat Francis Baconhöz, Giacomettihez, Gilles Deleuze-höz, mert ahogy ők is, hasonlóan fragmentumszerű, asszociatív, szabad szerkesztésben alkottam mindig. Vagy egy másik vonal, amely beivódott lelkembe: József Attila, vagy később a zenei világból Ligeti és Kurtág. De mindig egy pont vezérelt: a közönyösség, az indifferencia elleni felszólalás.

Tricks & Tracks


Miért pont Franciaországot választotta?

Mindig is nagy hatással volt rám a francia filmművészet, Édith Piaf vagy Yves Montand hangja, Párizs misztikus vonzóereje, a francia kultúrát szerető nevelőm, Józsi bácsi. És gyermekként nekem akkor szükségem volt arra, hogy vizionáljak magamnak valamit. Már akkor megfogalmazódott bennem a vágy Párizs iránt. És ez a kisfiú az akkori, zárt rendszerből való kiszabadulással realizálta álmait.

KEMÉNY SZITUÁCIÓ VOLT, HISZ '82 DECEMBERÉBEN EGY SZÁL BŐRÖNDDEL, NYELVET NEM BESZÉLVE ÉRKEZTEM PÁRIZSBA. DE A SORS ITT IS GYORSAN ALÁM NYÚLT,

hisz ahhoz a modern párizsi társulathoz kerültem, amelyet egyszer, budapesti fellépésükön már csodáltam. Ez a Ballet Germain Silva volt, ahova nagyon gyorsan, szólistaként kerültem be, majd hamar szárnyai alá vett Janine Charrat, így kerültem be a francia neoklasszikus világba, ahol az akkori operaházi szólistákkal táncolhattam, olyanokkal, mint Vladimir Derevianko a Bolsojtól, vagy Marie-Claude Pietragalla. De ezek a sikerek sem pótolták a bennem már meglevő koreográfiai ambíciókat. Első koreográfiáim létrehozásában a párizsi International Visual Théatre (IVT) támogatott, majd három évre bekerültem a párizsi Théâtre de Châtillon-ba, ahol megalkottam a Gördeszkákat, amely óriási figyelmet kapott. Soha annyi pozitív kritikát nem kaptam a Le Figaro, Le Monde, Libération hasábjain. Dominique Fretard feltette a kérdést:

„KI EZ AZ ISMERETLEN JÖVEVÉNY, AKI ILYEN ERŐS BELSŐ MEGGYŐZŐDÉSBŐL, AUTENTIKUS KIFEJEZÉSI ESZKÖZZEL LÉP A KÖZÖNSÉG ELÉ ELSŐ ALKOTÁSÁVAL?”

Francia társulatomat megalapítva Creil-ben, Lille-ben és Évreux-ben dolgoztam, mindig magyar művészekkel közösen, amíg a rendszerváltás után visszatérhettem Magyarországra, és végre megalakíthattam magyarországi társulatomat. Nemzetközi kapcsolataimat felhasználva rögtön egy olyan magyar társulatnak adtunk nemzetközi dimenziót, ami akkor még ritkaság volt.


Milyen érdekes, hogy – amint egyszer korábban említette – épp egy idegen nyelv elsajátításával szabadult fel a verbális kifejezési módja is. Nem nyomasztották az elvárások?

Abból a nonverbális kommunikációból és hátrányos szociális körülményekből, amelyekből jövök, a verbalitásomnak nem volt lehetősége a kifejlődésre. Az a zavarában dadogó, hebegő gyermek nem tudta elmondani az érzéseit senkinek. A francia nyelv elsajátításával és főleg egy alkotói, kreatív munka elindulásával kinyíltak a lehetőségeim a verbalitás felé is. Bár a mai napig nem tudtam bizonyos dolgoktól megszabadulni, végre ki tudom fejezni magamat az anyanyelvemen.

A NÉMA SIKOLY – MELY A GYERMEKNEK AZ ÁLTALA MEGFIGYELT VILÁG TAPASZTALATAINAK LELKÉBE ZÁRT INFORMÁCIÓHALMAZA VOLT – VÉGRE FELSZABADULT.

De nekem a mai napig is a verbalitás és az e mögött húzódó, korporális emlékezetből való olvashatóság kettős dimenziója ad valóságos információt.

MenNonNo(Fotó: Szögi László)


Nagyon szép karriert futott be Franciaországban, aztán egy idő után Magyarországon is elkezdett újra dolgozni.

Igen, a rendszerváltás után a Pecsa, majd a Trafó megalakulásával végre haza lehetett jönnöm. Az elején, mint francia-magyar, magyar-francia, majd megszüntetve a francia pólust mint magyar társulat működünk.


Mindig is stabil és széles közönsége volt. Mit gondol, minek köszönheti ezt a társulat?

Ez alkímia. Úgy gondolom, hogy önmagunknak az a fajta őszinte felvállalása, ami rám és a munkámra, a társulatomra is jellemző, bizonyos emberekkel rezonál. És azok az alapvető emberi kérdések, amelyekben kutakodunk, minden emberhez – így vagy úgy – szólhatnak. Az a fajta organikus mozgásrendszer, amellyel a közönséghez szólunk, érzeteket, gondolatokat ébreszt az emberek többségében – nem hagyja őket közönyösnek. Ez az a pont, ami nem arról szól, hogy megfeleljünk bárminek is. Bár bizonyos művészek nagyon sokszor megkapják, hogy ugyanazt csinálják, én ezt a mai napig emelt fővel igazolom és vállalom, hisz egyetlen dolgot csinálni nehéz. Az újuljon meg, aki nem találta meg önmagát.

A KREATÍV ERŐ ADDIG LÉTEZIK, AMÍG ALKOT, AMÍG ÉL AZ EMBER.

Olyan ez, mint a Rubik-kocka: újra és újra ki lehet rakni. Vagy mint a sakk: a tábla ugyanaz, a figurák ugyanazok, de minden mérkőzésben, minden megpróbáltatásban, minden logikai futtatásban benne van, hogy nem biztos, hogy én nyerek. Hiszen nem is ezért játszom.


Milyen darabon gondolkodik most?

Bartóktól A csodálatos mandarin foglalkoztat, amit szerintem nem lehet racionális gondolkodással megközelíteni. A mai kor rezonanciáival kell valahogy fuzionáltatni az anyagot. A következő elképzelésünk pedig a Nemzeti Táncszínházban a Fig_Ht lesz, melyben szeretnénk mindazoknak emléket állítani, akik sajnos ma már nem lehetnek közöttünk, akik ennek a nehéz időszaknak voltak az áldozatai. Ebben a munkásságom esszenciális anyagait újra színpadra viszem.


Forrás: https://index.hu/kultur/2021/03/15/frenak-pal-az-ujuljon-meg-aki-nem-talalta-meg-onmagat/