HAMU ÉS GYÉMÁNT @ Szakszon Réka
2020.09.27
Milyen érzéseket válthat ki egy kortárs táncelőadás? Mi a különbség előadóművészet és alkotóművészet közt? A Hamu és Gyémánt magazin aktuális lapszámába készülő interjú mellett pár rövidebb kérdést is feltettünk a magyar táncművésznek.
Idén harminc éves a Frenák Pál Társulat – mit jelent számodra ez a mérföldkő?
Nem igazán változott semmi. Ugyanúgy felkelek minden reggel, ugyanúgy elindulok a jövőbe. Nem kapaszkodom semmibe és senkibe. Eltelt harminc év, mióta megalapítottam a társulatot, de továbbra is sok a lehetőség, számos további elképzelésem és ötletem van. Negyven éve vagyok a művészi pályán – úgyhogy ez az év duplán jubileum –, de észre sem veszem, hogy ennyi idő telt el. Nem bántam meg semmit, és nem látok semmit máshogy, inkább többet látok meg bizonyos dolgokból. A megalkotott darabjaimmal úgy érzem, hogy lassan már egy életmű van mögöttem. A jelenben élek, nem a múltamba kapaszkodom, ugyanakkor az esszenciális dolgokat megtartottam és folyamatosan mélyítem, az alapok mindig ugyanazok maradnak számomra. A „légy hű önmagadhoz" alapvetés nagyon mélyen megmaradt bennem gyerekkorom óta, és ehhez tartom magam, és ez biztosít egyfajta szabadságot. Úgy érzem, hogy egy relatív morális függetlenségben tudok élni (hisz támogatásra mindenkinek szüksége van), ennek előnyeivel és hátrányaival. A művészi-alkotási szféra bennem van – mint a növény, ami a sziklából is ki tud nőni.
A Frenák Pál Társulat táncosairól 2009-ben készült kép az Arany János utcai metrómegállóbanFotó: Hamu és Gyémánt
Mi az a három érzés, amit jó, ha kivált egy kortárs tánc előadás?
Szerintem elég egy érzés is: hogy elfelejtsem, hogy ott vagyok. Hogy egy kis időre megszűnjön Frenák Pál létezni, átadhassam magam annak, ami a színpadon történik. Bármivel lehet ilyen szinten rezonálni: a tartalommal, a látvánnyal, a művészekkel. A színpad egy különleges világ: valaki lehet nagyon egyszerű a magánéletben, és mégis csodálatot válthat ki a színpadon.
És mi a helyzet akkor, amikor te vagy a színpadon?
Egy fellépésnél akkor érzem, hogy valami fantasztikus történik, ha megszűnik Frenák Pál, aki látja Frenák Pált, és valami más dimenzióban kerülök a közönséggel kapcsolatba. Ez csak a teljes őszinte odaadásban történhet meg.
Mi a legfontosabb különbség az előadóművészet és az alkotóművészet közt? Egy koreográfia megalkotása mennyiben más művészi tevékenység számodra, mint az előadása?
Amikor én „csak táncművész voltam, sosem éreztem a globális átgondolás lehetőségét. Az előadóművész (jelen esetben a táncművész) egy irányvonalon belül fogalmaz meg valamit. Az alkotóművész (a koreográfus) a térben, időben, korban (és sorolhatnám még) gondolkozik, egy átfogó koncepciót hoz létre, egy lelkiséget próbál átadni, reflektál a jelen korra, miközben átjárja a múlt és a jövő perspektívája is. Számomra nagyon fontos a tér kialakítása, a térformákban sok mindent rendhagyó módon kezelek: a vertikális és horizontális sík nálam elveszti mivoltát, és újraértelmeződik a periférikus-organikus mozgásforma által: a táncosok fejjel lefelé lógnak; szinte a semmiből válnak láthatóvá és tűnnek el a végtelenségbe; hatalmas csúszdákon csúsznak, forognak...
Hogy viszonyulsz a táncosaidhoz, és ők mit tanulnak tőled?
Az alkotóművész egy univerzálisabb szférában mozog, az előadóművész viszont pozíciójánál fogva egy csillag. Én azt próbálom elmagyarázni a táncosaimnak, hogy attól, hogy ő egy csillag, ne redukálja le magát egyetlen konkrét csillaggá, hiszen bármelyik csillag lehet az univerzumban. Az egyetlen csillagok könnyen hullócsillaggá válnak, de ők általában el is menekülnek tőlem. Aki nem tudja elviselni egy külső szem rálátását, azt az önmagába fulladás veszélye fenyegeti. A táncosaim gyűlölnek és imádnak egyszerre: én vagyok az angyali ördög számukra, mivel ők próbálnak valamibe kapaszkodni, én elvágom a kötelet, és kimozdítom őket a megszokott léthelyzetükből. Ők ösztönösen próbálnak belekapaszkodni valamibe, én viszont kivágom a gyökereket.
Frenák Pál tanítás közben (fotó: Bobál Katalin)
A művészet sok esetben terápia. Franciaországban táncrehabilitációs programot fejlesztettél ki mozgássérült gyermekeknek. Hogy gyógyít, segít az ő esetükben a művészet?
Sokat dolgoztam mozgássérültekkel, autista gyerekekkel, siketekkel és nagyothallókkal és még sok mindenkivel. Számomra mindig az volt a fontos, hogy a lehetetlennek tűnő helyzetekben is megtaláljuk a lehetséges megvalósulást. Én valószínűleg többet kaphattam tőlük, mint ők tőlem, bár évtizedek múltán is kapok még visszajelzéseket a résztvevőktől és a szülőktől.
Mivel érvelnél valakinek, aki még soha nem járt kortárs tánc előadáson, hogy ne hagyja ki ezt az élményt?
Nagyon sokféle kortárs tánc van, nem szabad az első előadásból örökérvényű következtetéseket levonni, érdemes kísérletezni, a tánc több arcát megismerni. Én azt mondanám, hogy sokféle kortárs művészet létezik. Lehet, hogy ha olyan darabra jut el elsőként, ami nem neki való, akkor soha többet nem próbálkozik újra. Én úgy gondolom, ha valaki az előadásainkra eljön, némiféle őszinteséget érezhet, érezheti a deleuze-i szabad asszociáció lehetőségét, ami talán nyitottságot és bizalmat ébreszt a műfaj iránt is.
Ha egyszer véget ér a koronavírus-járvány, vajon visszatér a kulturális élet a régi kerékvágásba, vagy semmi nem lesz már ugyanolyan?
Ugyanolyan már nem lehet semmi. Nem tudjuk még, milyen következményei lesznek a járványnak. A művészet esetében van remény az új forrásokra, újszerű megközelítésekre, új impulzusokra, az építkezésre ennek köszönhetően is. Ha globálisan nézzük, akkor az embereknek talpra kell állniuk, a művészeknek pedig meg kell nézniük, hogy milyen új szférában képesek alkotni.
Nagyvárosi Táncosok: Frenák Pál társulata
A teljes interjú a Hamu és Gyémánt magazin aktuális lapszámában olvasható.
Forrás: https://hamuesgyemant.hu/frenak-pal-interju-angyali-ordog-vagyok-a-tancosaim-szemeben