7óra7 @ Turbuly Lilla
2013. 04. 22.
„fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.”
Mert van itt fuldoklás, egymás ellen élés-halás bőséggel, és tényleg, még a szív is ott dobog a zenében, ott pulzál, fényesedik és halványul a színpadra kilépő Frenák Pál fekete kabátja alatt, sőt, még a kezében is, mert ha a szívsebészek megtehetik, hogy a kezükbe fogják a testből kiemelt szívet, ő is megmutathatja a magáét. Különben meg nem mutatja meg. Se ő, se a táncosok: mintha az X & Y éppen arról szólna, hogy a sokféle függés és meghatározottság mellett az érzelmeknek már nem jut hely az életünkben.
A két táncos, Marie-Julie Debeaulieu és Holoda Péter a nyitóképben a hálóban kuporognak, és a háló az előadás jelentős részében meghatározza a mozgásukat: kibújnak belőle és rájuk tekeredik, hurkokkal, hevederekkel kapcsolódnak hozzá és szabadulnak tőle. A fizikai teljesítményt nézve is nehéz terep ez a folyton ingó-mozgó alkotmány, de a táncosok itt is éppen olyan meggyőzőek, mint akkor, amikor már biztos talaj van a lábuk alatt. Kettősük valamiféle (anti)fejlődéstörténetet is leír: a hálóból kiesés a hálólét minden nehézségével, vergődésével együtt is védettebb állapotnak tűnik, mint amikor úgy térnek vissza, akár a régi Delta elején a jeges északi (vagy déli?) sark felé kínnal-keservvel, na meg síbotokkal törtető felfedezők. Vagy amikor ironikus fricskaként neg