Hová lett a fal?

2010. 12. 18. @ 7óra7


A Cadillac el tud ütni valakit, egy Cadillacben élni tud valaki, egy Cadillacért élni tud valaki, egy Cadillacben lehet szeretkezni, erőszakolni, félni és álmodozni. Egy Cadillacben mindent lehet, és mindenkivel, mert szép dolog a szabadság, és nincs is jobb helyen a Cadillacnél. A címben elrejtett ütközés gyorsan felülemelkedik a konkrétumon, és absztrakt síkon kezd mozogni: a szabadság és az ember konfliktusa kerül előtérbe. Innentől lenne izgalmas a dolog, ha elkezdődne valami _elemi_, és nem csak ösztönös, és ha a folytonos Cadillac-tologatás nem adna mindig látványosan teret azoknak a fajta pótcselekvéseknek, ami majd a legvégén teljesedik ki: két meghajlás között egy-egy sebtiben kivitelezetlen kép jelezne még valamit, de ehelyett csak azt jelzi, hogy valami nagyon kimaradt az előadásból, és még be kellene suvasztani valahova.


Talán ez az elemi az, amit egyébként Frenák Pál olyan tisztán és kirobbanóan tud megfogni és felszínre hozni, ahogy azt nagyon kevesen, és ami most mintha megragadt volna ott, hogy le kellene nyúlni nagyon mélyre érte. Az erős és egyébként felszínesen lírai, kifejezetten egysíkú és közhelyes installációk, koreográfiai idézetek olyan feszítően merev keretet adnak a játéknak, amiben az a fajta személyesség, aminek az igényével egyértelműen fellép az előadás, nem tud megszületni, sőt. Hiába a koreográfus hangsúlyos megjelenése a színpadon (amit akkor is könnyű kiszúrni, ha valaki még soha az életben nem látta Frenák Pált, lévén szólója, gesztusai és ruhája is elüt az előadás addigi atmoszférájától), a bölcsességen kívül - ami a többi szereplőnek igen erős kontrasztja - mást nem hoz a játéktérbe, de hiába a kontraszt, a frusztrált keresők és a belenyugvón találók szimbiózisa is csak egy hatásos kép lenne, annak gombafelhő közepette történő megsemmisülése viszont előkészítetlen, és ekképpen már csak nem is hatásos – ellentétben Gilles Gauvin zenéjével.

Az elemi nélkül pedig hiába az egyébként most is akrobatikus és energikus tánc és a látványosan egymás testébe átfolyó, míves koreográfia: azoknak erejét a díszlet és a projektor annyira letompítja, hogy csak asszisztálnak a nagy egészhez. És mintha ezzel a nagy egésszel lenne a baj, túl konkrét, túl megfogható, túl direkt: nem testből és lélekből, hanem technikából építkezik a líra. A szabadság személyes élménye helyett epizódokat kapunk a szabadság körül fellelhető fogalmak némelyikéről, és a körülményekben még az a fajta finom humor is felőrlődik, aminek jelenlétét főként Nelson Reguera cipőjátékában fedezhetjük fel, de ezt a bizonyos egészet nem járja át. Hogy valami ugyancsak nem stimmel magával a konstrukcióval, azt jól jelzi, hogy még az egyébként mindig láthatatlan főszereplőként jelenlévő fénymester, Marton János sem tud teljes értékű résztvevője lenni az előadásnak.

Az, amit ezek a táncosok, és ez az alkotógárda tud, persze így is bravúros, mindenki nagyon jól ismeri, és mesterien használja a maga tudását, de az igazán izgalmas és inspiratív dolgok akkor születnek, ha valami olyan falba botlunk, amit eddig nem ismerünk, és most vagy le kell bontani, vagy át kell ugrani, vagy legalább ki kell pingálni, de ott úgy nem maradhat. Ez pedig olyan tűz, ami ebből az előadásból igencsak hiányzik. Csak a bravúr marad, persze az sem kevés, csak sokkal kevesebb, mint lehetne.



Forrás: https://7ora7.hu/2010/12/18/hova_lett_a_fal

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu