HULLADÉK VILÁGBAN HULLADÉK TESTEK

Kutszegi Csaba @ tanckritika.hu

2018. november

FRENÁK PÁL TÁRSULAT: W_ALL –

…a trash-világunkra utal, amelyben a kommunikáció, legyen az művészi vagy köznapi, jórészt szemétre való giccses klisék szimbólumaival zajlik.

Jó ideje azt gondolom, bármennyire is kedvelem Frenák Pál művészetét, a koreográfus engem meglepni már nem tud. Tévedtem. Bár az új bemutatója, a W_all sem tartalmaz semmi olyasmit, ami Frenáktól idegen volna, sőt, a táncalkotó jól ismert, kedvelt kliséit is újra megcsodálhatjuk, mégis az előadáson létrejön egy-két olyan pillanat, amikor váratlanul bennem szorul a levegő.

Lehengerlően látványos, amikor nem sokkal a kezdés után az egyik vízszintesre fektetett, puha falelemre egy jókora falrésen át testek dobálják be magukat. Pörgős a tempó, felzaklató az áramló zörejzenei kíséret, egyszerre veszélyes, brutális és erotikus a látvány, mert a fiatal női és férfitestek alulöltözöttek és kitárulkozók. Ám gyakorlott Frenák-néző ettől még – a testektől eltérően – nem dob hátast, hisz ez a (test)látványvilág valamennyi Frenák-opus jellemzője, sajátja. Mindenesetre a koreográfus már mintha itt, az elején emelne a téten: talán a szokásosnál máris felfokozottabb a testdobálós testőrület, mintha értéktelen, agyatlan testek repkednének, vágódnának szerteszét.

Már ekkor megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy ezek a testek mintha hulladékok volnának. Később e feltevés megerősödik bennem, amikor az egyik férfi egy női testet rángat, cibál, odavágja, mint rongyot, úgy kezeli, mint a szemetet, melytől meg akarunk szabadulni. És akkor bepattan: trash-világban élünk. (Ehhez nem éppen örömteli aktualitásként kapcsolódik, hogy Budapest egyes részein és körülötte lassan tényleg elnyeli az embereket az el nem szállított szemét.) Mindent, amit megununk vagy már nincs rá szükségünk, rögtön eldobunk, legfőbbképpen a díszes, dizájnos csomagolást. Mint amilyen a szép, divatos, fiatalos női és férfitest is. Valami beléjük van ugyan csomagolva (lélek, értelem, erkölcs, költészet, vágy, szeretet, jóérzés…?), de az nem annyira érdekes, mint a külcsín, a dizájn. Amitől első ránézésre megkívánom a portékát, viszont ha megunom, rögtön elhajítom.

A felfokozottság és az artisztikus sokkolás után – nagyon furcsa volna, ha Frenáknál nem így lenne – hirtelen váltással megjelenik az ellenpont: a brutalitást feloldó lágy, romantikus dallamok, melyek hangzása közben az imént még vegzált-gyötört, szemétre vetett testek rejtett tartalma mutatkozik meg. Láthatjuk a magassarkúban Beethoven Holdfény szonátájára bukdácsoló díva esetlen lúzerségét és mély szomorúságát (őt látván feldereng bennem egy piros ruhás nő képe rózsaszőnyegen, Jantner Emeséé a 2008-as InTimE-ban), de még előtte megjelenik a ruganyos, tökéletes-dinamikus testű férfi haldoklóhattyú-lelke is. Ez utóbbi Saint-Saëns A hattyú halála című tételére a balettművészet ikonikus figurájára utaló rebbenő-félő mozdulatokat abszolvál, miközben falhoz állíttatik, és egy másik ruganyos testű, sportnadrágos félmeztelen férfi folyamatosan céloz és lő rá – futball-labdával. Azt gondolom, nyugodtan feltételezhetjük, hogy Frenák Pál jó ideje tudatosan használja e fenti és a hozzájuk hasonló posztmodern megagiccseket, a folyamatos felmutatásukkal éppen a trash-világunkra utal, amelyben a kommunikáció, legyen az művészi vagy köznapi, jórészt szemétre való giccses klisék szimbólumaival zajlik.

A sportos szál sem újdonság Frenák koreográfiáiban. A W_allt egy kötélen lebegve mellúszó férfi bizarr látványa keretezi, aki engem a Tra-ce (2006) előadójára (Várnagy Kristófra) emlékeztet. Ám ezúttal több szálon fut a jelentéses sportpárhuzam. Már az előadás elején a zajmontázsból kihallatszik Szepesi György közvetítése, a nevekből később kitalálható, hogy valamelyik aranycsapat-meccsről. Tehát a küzdelem, a győzelem mai hajhászására utalás mellett a sportos vonalon visszatérően fel-felbukkan a „régi dicsőségünk emléke” is „az éji homályból”. (Nem akarom a még tűrhető határokon túlhajszolni a játékot a szavakkal, de a mai magyar futball és a trash-világ között is érzek némi párhuzamos megfelelést.) De a W_allban az aktuális világunkra utalás áll a fókuszban, benne a test másik test elleni küzdelmével, a testépítés, a testmutatás, a testdizájn már-már abszurditásig felfokozott jelentőségével. (Még egy ide kapcsolódó nem régi hír: a doppingolás már nemcsak az élsportban, hanem egyre inkább a szabadidősportban is zajlik. Akik élnek vele, nyilván gyorsabban akarnak futni, testileg jobban akarnak kinézni a szomszédnál.)

A falnak, falaknak, falhoz állításnak többszörös jelentéstartalmai vannak, melyek meg is jelennek az előadáson, magukban is hordják a mélyebb értelmezés lehetőségét, de azt gondolom, végeredményben a címben is jelzett falra, falakra utalás leginkább csak egy újabb ürügy a frenáki világ színpadi megjelenítésére. A tolható, húzható, fektethető, bevilágítható falelemeknek hasonló a funkciójuk, mint a legtöbb Frenák-koreográfiában szereplő nagyobb, sokszor különleges, extrém díszletelemeknek vagy berendezési tárgyaknak. Ám a W_allban a „falak áttörése” szimbólummal „lehasznált trash” közhelyessége ellenére sikerül – ha nem is új értelmet, tartalmat teremteni, de – szokatlanul erős hatást kelteni. A fogyatékkal élő táncpartner, játszótárs szereplése, bár már sokszor láthattunk hasonlót sokféle más produkciókban, ezúttal egyszerre különösen megdöbbentő és elbűvölő.

Én már attól ledöbbentem, hogy a kerekes székes Kónya Tamás mennyire magától értetődőn, Mauer Milánnal egyenrangúan mutatja be a kettőjükre szabott szinkronmozgásokat. De az igazi káprázat az, amikor Kónya vállánál felfüggesztve, kötélen lógva „betáncol” a színpadra, és a sepsiszentgyörgyi M Stúdióból ismert kitűnő színész-táncossal, Polgár Emíliával csodálatosan finom, érzékeny kettőst lejt. Kónya Tamás pont olyan magasságban lóg, mintha a lábán állna, csak éppen nincsenek alsó végtagjai. Partnernője aranyszínű estélyiéhez passzoló arany frakkzakót hord, amely alatt érthetetlen a hiány, mintha testének alsó felét trükk-felvételen kitakarták volna. E röpke jelentben kérlelhetetlen bizonyossággal lecsap rám a felismerés, hogy semmi sem lehetetlen, semmi sem reménytelen. Az előadás harmadik felejthetetlen pillanata „csak egyszerű” táncművészet: a frontálisan álló falpanelek előtt egyszer Esterházy Fanni egy fénycsíkon, rendezői balról jobbra, jórészt fekve kúszva, a talajon haladva-fordulva áttáncol a színpadon. Alig néhány villanás, de az frenetikus.

Nem tudom, egyáltalán szükséges-e összefoglaló gondolatokat megfogalmazni Frenák Pál művészetéről, de egyre inkább azt gondolom, hogy a legtöbb koreográfiáját a legnemesebb értelemben vett szórakoztató kortárstánc-műfajba lehetne besorolni. Mert szórakoztatva nyújt korunkról látleletet, olyan látványeszközökkel, jelentéstartalmakkal és elgondolkodtató üzenetekkel operál, melyek a különböző médiumokon keresztül napi 24 órán át ömlesztve zúdulnak ránk. Ha bármilyen elektronikus kütyüt bekapcsolunk, bizton számíthatunk rá, hogy pillanatokon belül versenyzésre késztetnek, horrorisztikus képekkel és történetekkel borzongatnak, erotikával izgatnak, nyálas-szentimentális giccsekkel andalítanak, vagy éppen jó ügyért mozgósítanak. Ilyen szórakoztató a világ.

Forrás: http://tanckritika.hu/kategoriak/kritika/1337-kutszegi-csaba-hulladek-vilagban-hulladek-testek