Tóth Ágnes Veronika @ Revizor
2008.01.21.
Frenák Pál Társulat: Apokalipszis-Frisson
Csirkefej, gázálarc, kényszerzubbony, piros festék: az Apokalipszis kelléktára Frenák-módra. Az Apokalipszis-Frisson lenyűgöző, kegyetlen előadás, erős és emlékezetes. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Megnyugtató, hogy vannak koreográfusok, akikben bízni lehet. Frenák Pál egyértelműen közéjük tartozik, és a jelenleg új szereposztásban játszott Apokalipszis-Frisson csak megerősíti ezt a tapasztalatot. Frenákban az a nagyszerű, hogy amellett, hogy nagy odafigyeléssel válogatja meg táncosait, mindig helyzetbe is hozza őket, és sokszor úgy tűnik, sokkal alaposabban ismeri képességeiket, mint ők maguk. Ha áttekintjük, kik fordultak meg a Frenák Pál Társulatban az évek folyamán, és milyen feladatokat kaptak, nyilvánvaló, hogy mindannyian pályájuk nagyon fontos szakaszát töltötték ebben a csapatban. Az Apokalipszis-Frisson négyeséből ketten – Nelson Reguera és Kolozsi Viktória – már táncolták ezt a szerepet, míg ketten – Lisa Kostur és Várnagy Kristóf – újak ebben a darabban. (Mellesleg Kolozsi Viktóriát és Várnagy Kristófot nagyon jó újra méltó helyén látni. A Co.ffein elhibázott Mi legyen? című bemutatója után pár nappal a két táncos újra olyan, mint általában: ragyogó.)
Kiss Péter és Emmanuel Piret díszlete minimalista, de hatásos. Egy aszimmetrikusan elcsúsztatott, lapos emelvényen zajlik az előadás, melyen folyamatosan videó fut: kezdésként habkönnyű bárányfelhők lepik el a képet. Kolozsi Viktória párhuzamos gumiszalagokkal lekötözve, csapdába esett angyalként hánykolódik a virtuális felhők között. Vergődése elektrosokkot idéz: a követhetetlen tempójú, hirtelen mozdulatok erőszakos szépsége megadja az előadás alaphangját. A Frisson agresszív és heves mozgásvilága leginkább a Káoszéra hasonlít: ugyanaz a szinte elektromos feszültségű, kiszámíthatatlannak tűnő, nyers érzékiségű világ bukkan fel, csak még őrültebb változatban. Fabrice Planquette elektronikus zajzenéje intenzitásában hasonló erejű a koreográfiához: sercegő kisülések, kaotikus zörejek kavarognak, kifogástalanul passzolva a mozdulatok váratlan, villanásszerű jellegéhez. Kíméletlen, vad és vibráló a muzsika és a koreográfia egyaránt.
Persze, a zenét és a mozgást uraló véletlenszerűség csak látszat, az egymásnak csapódó testek a precízen kiszámított végjáték elemei: sorsszerűek, de soha nem esetlegesek, még ha olykor annak is tűnnek. A koreográfiát az egyensúlyvesztés, elbillenés, aszimmetria, szétesettség érzése uralja. Megesik, hogy valaki mellékszereplőként, akár háttal, mozdulatlanul bent marad a színpadon, mintha a fotó képkivágását eltévesztette volna készítője, de az is tipikus, hogy éppen egy-egy fókuszba állított test marad hiányos. Nelson Reguera szólója például lényegében az emelvény mögött zajlik, a világítás (Marton János fényterve) pedig szinte autonóm, önállósodó testrészekre szabdalja figuráját. Ezen a módon egy-egy hát, kar vagy grimasz is önálló életre kelhet, egy gerincoszlop rándulásai is figyelmet követelnek.
A koreográfus a testről a test igazi nyelvén szól, nem filozofál, nem mesél, hanem felmutat, gondolkodása dominánsan érzéki és képi jellegű. Nagyon szűk az a sáv, melyben a valóban zabolázatlan és kategorizálhatalan jelenségek-érzések rejlenek, de mintha Frenákot kizárólag ez a „vad zóna”, ez a verbalitáson kívül eső halmaz foglalkoztatná. A Frisson minden zaklatott szólója és acsarkodó, egymásnak eső, animális kettőse ebből a zavaros, ősi övezetből ad hírt. (Bár a fogalmat a feminista irodalomkritikától kölcsönöztem, itt általánosítva használom, mivel meggyőződésem, hogy minden lény életében, legyen akár férfi, akár nő, vannak nyelvileg nem strukturált vakfoltok.)
Az előadás első fele szinte eszköztelen, tiszta tánc, így aztán később, amikor egy-egy látványos kellék előkerül, még hatásosabb: Nelson Reguera és Várnagy Kristóf fémcsövekben folytatódó gázálarcban feszül egymásnak, mely gigantikus köldökzsinórként, fojtogatón tekeredik rájuk. Kolozsi Viktória színes parókás dominája láncra veri a két marakodó lényt, de ez csak pillanatnyi helyzeti előny: mutatós, kikeményített, hófehér kényszerzubbony vár rá is. Lisa Kostur és Várnagy Kristóf erotikusnak induló kettőse egy pillanat alatt vált át féktelen agresszióba: a fiú hajánál fogva rángatja a kifeszülő, tehetetlenül meg-megránduló női testet. De nemcsak a kettősök ilyen erőszakosak, a magányos helyzetek ugyanezt a reménytelen, kirobbanó negatív energiát közvetítik, Lisa Kostur a záróképben egy vödörnyi festékkel csapkodja össze a színpadot, saját magát használva ecsetként, csurgó hajával festve vörösre mindent.
Grandiózus világvége-vízió Frenáké, aki direkt biblikus utalások nélkül is komfortos káoszt teremt. És persze tisztelnivaló a káoszbrigád profizmusa is: Nelson Reguera derűje és lazasága, Várnagy Kristóf flegma, vonzó szenvtelensége, Kolozsi Viktória dominajátszmája és Lisa Kostur vérfürdőből kiragyogó, átható tekintete emlékezetes marad.