Két világban, két kultúrában - interjú

Újszó @ 2018. március 10.

Szabó G. László


„Minden darabom alapja a megélt valóság és az, amit örökül kaptam...”


Éles őszinteségével mindennapi hazugságainkról, eltitkolt vágyainkról, életünk viszontagságairól rántja le a leplet Frenák Pál. Ikonikus darabjai, a Tricks&Tracks, a Fiúk és az InTimE a kortárs magyar táncélet erős pillérei, ő maga pedig a műfaj egyik maghatározó alkotója.


Két legutóbbi koreográfiája közül az egyik a Magyar Állami Operaházhoz köti, ahol A fából faragott királyfi című Bartók-művel ötvözte összetéveszthetetlen formanyelvét. A másik, a HIR-O a hirosimai atomtámadásnak állít emléket.


Frenák Pál Budapestről indult, majd Londonon keresztül jutott el Párizsba, ahol le is telepedett. Ott alapított nemzetközi társulatot, amellyel az elmúlt évtizedek során a fél világot bejárta, az utóbbi esztendőkben azonban már minden darabja Magyarországon született meg.


Hosszú az út, amelyet eddig megtett. Kilométerekben mérve is.

John Travolta és a Szombat esti láz után volt egy nagy diszkótánclánz a világban, amely Magyarországra is betört. Én akkor jazzbalettet tanultam Jeszenszky Endrénél, és beneveztem az első itthoni televíziós diszkótáncversenyre, amelyet meg is nyertem. Így jutottam ki Londonba, a világversenyre. Csórók voltunk, pénz nélkül nem volt más lehetőségem elindulni a pályán. Én már akkor is a modern irányzatokkal foglalkoztam, azok a technikák érdekeltek, amelyekkel akkoriban nálunk még nem foglalkozott senki. A mesterem pedig biztatott. Azt mondta: „Neked Pali, ez az egyetlen lehetőséged, hogy kijuss külföldre, próbáld meg!” A nyolcvanas évek legelején jártunk, mindketten tisztában voltunk azzal, hogy nem vagyok diszkótáncos. A televíziós gálát Vitray Tamás közvetítette. A feje fölé ugrottam a műsorban. Fotó van róla.



Közben Párizs volt a nagy álma.

Még itthon láttam egy kinti modern társulatot. Organikus mozgásformával dolgoztak, ami nagyon megfogott. Ámulattal néztem őket. Úristen, így is lehet táncolni? Nem akartam hinni a szememnek. Londonban különdíjat kaptam, mert nem tudtak kategorizálni. Nem is a versenyben kaptam helyet, hanem a gálaműsorban. Egy kígyószámot mutattam be, amelynek akkora sikere volt, hogy konkrét szakmai ajánlatokat kaptam, maradjak Londonban. De mennem kellett. Világosan láttam az utamat.


Megvan még az a pillanat, amikor megérkezett Párizsba?

Ültem a repülőn, sírtam örömömben. Siketnéma szülők gyerekeként intézetben nevelkedtem, egyszer csak ott álltam Párizs szívében. Feszes nadrágban, orosz bundás csizmában, az amerikai nagybácsimtól kapott bőrönddel a kezemben. Bámultak az emberek, hogy ki lehetek. El voltam veszve. Senki nem várt rám, egy szót sem beszéltem franciául. December volt, irtó hideg. Azt sem tudtam, hol fogok aludni. Eszembe jutott, hogy a Lidóban táncol az egykori növendékem, akinek itthon még ruhákat is adtam. Megkerestem őt, pár napra elszállásolt. Előbb egy cirkusz gálaműsorában szerepeltem, ahonnan gyorsan leléptem. Azt mondtam, én itt nem fogok ripacskodni. Aztán bekerültem German Sylva társulatába, akit egykori hazájában, Chilében ugyanúgy istenítettek, mint Béjart-t Európában. Közben lejárt a vízumom, ki kellett találni, hogyan tudok Párizsban maradni. A Moulin Rouge-ban Miss Doris segített. A Lidóban ő volt akkor a csúcs. Engem mindig a nők mentettek meg. Látta, mire vagyok képes, csak sajnos minden táncosnő magasabb volt nálam. Csináltatott nekem egy speciális cipőt, hogy alkalmazni tudjon. Másfél év múlva onnan is továbbálltam. Elég megerőltető élethelyzet volt az. Este tíztől éjjel kettőig kétszer ment le a műsor, reggel tíztől már egy másik társulatnál tréningeztem. Hajnalban hazakóvályogtam, és fél négy-négy körül aludtam el. Catherine a legjobbkor talált rám. Festőművész. Ő mondta ki, hogy változtatnom kell az életvitelemen, más megoldást kell keresnem. Feleségül vettem.


A párizsi Opera gálaműsorába is bekerült, ahol az akkor világsztárnak számító Vlagyimir Gyerevjankóval táncolt.

Tíz percre laktam a Moulin Rougetól. Cselédszoba, kis ablak. Huszonhét éves voltam. Minél inkább biztattak, hogy itt mindent szabad, annál kevésbé éreztem szabadnak magam.


A francia nyelvvel könnyen megbirkózott?

Eleinte szótárból nyomtam a szöveget. Sokan megmosolyogtak. Itthon nem volt módomban franciául tanulni. A túléles volt az egyetlen célunk. Anyagi és lelki nyomorban éltünk. Nagyon mély szakadékból másztam ki. Ahogy kikerültem az intézetből, pikolófiúként dolgoztam az Astoriában, ott találkoztam Jancsó Miklóssal, Balázsovits Lajossal. Filmet forgattak. Tizennégy éves voltam, a művészvilág azonnal megfogott. Jancsó Miklós aztán, amikor visszajöttem Magyarországra, megnézte a Tricks&Tracksot. „Mi ez?”- kérdezték sokan a veszprémi fesztiválon. Ő pedig, a híres filmrendező, bejelentette, ha nem a Frenák nyeri meg a fesztivált, lemond az elnökségi tisztről. Később is mindig kiállt mellettem. A francia nyelv elsajátításában végül az segített, hogy direkt nem jártam magyar társaságba, integrálódni akartam a kinti közegben. Tanultam, táncoltam, trégningekre jártam. Két év alatt nagyon magas szintre fejlődtem fel. A párizsi Opera balettmestere azt mondta: „Ilyen energiájú táncos nincs még egy a városban!” Vlagyimir Vasziljev, a moszkvai Bolsoj világszerte ismert táncosa a Casino de Parisban egy este háromszor jött be hozzám az öltözőbe, hogy gratuláljon.


Hány évnek kellett eltelnie, míg hazalátogathatott végre?

Öt év után keveredtem haza két hétre. Az alatt az öt év alatt egyszer láthattam a szüleimet, ők jöttek ki hozzám, Párizsba. Apám nem sokkal később meghalt. Közben a magánéletemben is történt egy komoly változás. Három hónappal az esküvőm után találkoztam a mai feleségemmel. Építészmérnök, ő vezetett be a festészetbe, a képzőművészetbe. Múzeumokba vitt, kiállításokra, hogy ne csak a táncnak éljek. Azt mondta: „Van egy másik világ is, nemcsak a tiéd!” Ő intézte a válásomat. Ültünk az ügyvédnél, aki ezt kérdezte: „Maguk tényleg el akarnak válni? Hiszen láthatóan jól megértik egymást.” Végig értetlenül nézett ránk. „Nem, mi még nem válhatunk, mert még össze sem házasodtunk, én intézem a válását” – közölte vele a mostani párom. – Csak tudja, az én nevem is Catherine. Bizonyára ez tévesztette meg magát.” Huszonnyolc éves a lányunk, Lyonban végzett. Ő is építészmérnök lett.


Nagyot változott a szemében Párizs, amióta francia állampolgár? Vagy inkább azóta, hogy a Bastille-ban hatalmas sikert aratott a Tricks&Tracks?

Nem tudom, mitől van ez, én minden egyes alkalommal úgy érzem, először érkezem meg Párizsba. Annyira grandiózus város. Nem is tudom belakni még. A feleségemmel csodálatos fészket teremtettünk, és jó helyen, egy barátunk juttatott hozzá fél áron. Ha jógázom, az eget és a repülőket látom az üvegtetőn keresztül. Gyönyörű perspektívája van a lakásnak. Az InTimE bizonyos részeit is ott komponáltam meg. Vettem egy kanapét, majdnem olyat, mint amilyen az előadásban van, és azon próbáltam.


Volt már haragban Párizzsal?

Bár szeretem, állandóan haragban vagyunk. Harmincöt éve lakom ott. Csak akkor vagyok Budapesten, ha dolgozom, vagy ha előadásaink vannak. A feleségem francia, a lányom francia, francia állampolgárságom van, mégsem vagyok a francia társadalom része.


Miért nem?

A francia kulturális vezetés iszonyatosan érzéketlen. De ha megszeretnek, még az sem jelenti azt, hogy végérvényesen be is fogadtak. A „Szabadság, egyenlőség, testvériség” csak egy jelszó. Felszín. Nyolcévi támogatás után egyik napról a másikra elvesztettem a kinti kulturális vezetés anyagi támogatását. Megváltoztak az érdekek. A táncéletet limitált közeg irányítja. Amit húsz év alatt kint felépítettem, pénzben teljesen lenullázták. Már nem voltam elég francia. Akkor döntöttem el, hogy Magyarországon folytatom, itt tartom életben a társulatomat. Párizsban, fontos helyen, már azt is megkérdezték tőlem, miért nem költözöm haza, van itt elég külföldi. A szakmai életem tehát Budapesthez köt, a családi Párizshoz is.


Lélekben mekkora távolság van a két város között?

Nem olyan nagy, mert mindkét helyet szeretem. Kilencvenegy éves az anyukám, itt vannak a nővéreim, annyi figyelemmel és szeretettel vesznek körül, hogy mindig örömmel jövök hozzájuk. El is kell dobnom minden alkalommal egy lelki pakkot, hogy könnyebb legyen a visszaút Párizsba. A teljes nyugalmat sosem fogom megtalálni. Ilyen vagyok, ilyennek születtem.


Talán mert nem egy fából faragott királyfi, hogy ilyen „olcsón” kössek arra a munkájára, amellyel az évad végén Pozsonyban vendégszerepel a Magyar Állami Operaház társulata.

A senki földjéről, a senki fiaként kezdtem el a pályát. Minden hiányomat pótolni szeretném, de vannak sajnos pótolhatatlan dolgok. Bartók zenéjén százötvenszer átrágtam magam, kívülről tudom, melyik rész mi után következik. Csodálatos a mű. Becsal egy labirintusba, de nem vezet ki, neked kell eldöntened, melyik irányt választod. Kaotikus rendszerben mozogsz. A természet kaotikus rendszerénél azonban nincs tökéletesebb alkotás. Ezt is Bartók súgja.


Milyen úton indult el felé?

Először is megnéztem itt az összes fellelhető feldolgozást, a korábbi koreográfiákat. A legeredetibbnek és a leginkább időt állónak Seregi László alkotását láttam. Magát a zeneművet már vezényelni is tudnám. Tökéletes kompozíció. Csak bele kellett építenem az emberi kapcsolatokat, összekötve a klasszikus technikával és a rám jellemző organikus mozgásrendszerrel. Hármas szerkezetet találtam ki három királyfival, három fából faragottal és három királylánnyal, három tündérrel. Egy olyan koreográfiát, amelyben a szerepek áthelyeződhetnek. A mű alaptematikája számomra egyértelmű: ha valakit sorozatban elutasítanak, akkor létrehoz magának, magában egy másik személyiséget, hogy általa fogadtassa el magát.


Az izgalmas térforma, a végtelenbe tartó lejtő, a csúszdarendszer kimondottan illik a Bartók-műhöz, de nem marad el darabjainak állandó stílusjegye, a siketek és nagyothallók jelrendszere sem.

Minden darabom alapja a megélt valóság és az, amit örökül kaptam. Anyám révén a végtelen csendbe születtem bele, miközben a hallók világában kellett talpra állnom. Az identitásom is kettős. Magyarként élek francia közegben. Ez két külön kultúra, és mindkettővel azonosnak kell éreznem magam. Gyerekkoromból traumatikus élményeim is vannak. Családon belül ugyanúgy megéltem sok mindent, mint az alatt a nyolc év alatt, amit a nevelőintézetben töltöttem. Hosszú utat kellett megtennem, hogy visszataláljak önmagamhoz.


Legfrisebb alkotása, a HIR-O ugyan a hirosimai tragédiából és a japán kultúrából indul ki, a kész előadás mégis egyetemesebb érzetek felé mutat, hiszen a jelen társadalmi problémái inspirálják.

Közvetlen inspirációként Marguerite Duras könyvét és Alain Resnais-nek a mű alapján készült filmjét jelölöm meg, de erősen hatottak rám azok az eredeti dokumentumok is, amelyek a hirosimai atomkatasztrófát örökítették meg. Sokat merítettem a Japánban szerzett élményanyagból is. Ami pedig a HIR-O díszletét illeti: a bambusznak nagyon fontos szerepe van a japán kultúrában. És nemcsak az építészetben, hiszen rengeteg tárgy, eszköz készül belőle. Létanyag. A természetnek pedig, bármit is teszünk, nem lehet ellenszegülni.

Compagnie Pal Frenak  | Foundation for Contemporary Dance and Sign Theater - HU18093982 | privacy policy & cookies policy | info@frenak.hu